Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét! A színész nevét nem írom le, mert egyrészt mindenki tudja, aki csak egy pillanatra ránéz a közösséginek nevezett, egyébként pedig inkább indulatokat borzoló médiára, másrészt pedig a jelenségről akarok szólni. Persze az X. Y.-nal jelzett helyeken egy közismert és mindenki által szeretett színész neve szerepel, ami önmagában komoly kattintásvadász tényező; és így, ebben az X. Y.-os formában talán semmilyen érdeklődésre nem tart igényt. Tehát ki-ki helyettesítse be, ha akarja.
Kezdődött minden egy betegség bulváros bejelentésével:
A bulvárstílus jellemzője, hogy egy kiragadott mondat végigjárja a teljes bulvármédiát:
Hitelesebb, ha hivatkozni lehet a forrásra:
Ha már csontig le van rágva egy téma, akkor is rajta kell maradni, és lehúzni róla még egy bőrt:
De vissza is lehet térni az általam kezdetektől kifogásolt témához:
Ha pedig tényleg nincs semmi új hír, akkor is lehet még rajta egy kicsit lovagolni:
És amikor már nem tudtak többet mondani, ismételni; illetve lovagolni a betegségen, akkor azért még igyekeztek némi ráadással szolgálni:
Több kérdést vet fel ez a hírcunami. Jogilag nyilván rendben van, ha X. Y. művész ezekről beszámol a sajtónak, és a saját szavait idézik, ismétlik. De etikailag azért megkérdőjelezhető. Egyrészt eddig nem volt szokásban ismert emberek betegségét taglalni. Annyi talán elmenne, hogy X. Y., az ország kedvelt művésze súlyos betegségben szenved. Persze ellenérvelhetnek: De ha a művész nyilatkozik? Ha kifejezetten kéri? Ha az olvasók igénylik ezeket a híreket?
Egyértelmű válaszom: akkor se. Számos dolog van az életben, amit jogszabály nem tilt, és mégsem tesszük meg. Bizonyos témák nem tartoznak a nyilvánosságra. Persze tudom, hogy az internet lassan eltörli a titkot, és nagyon meg fog változni ennek következtében a világ, de éppen ezért érzem, hogy a jóérzésű, normális értékrendű embereknek, és kitüntetetten a médiának fokozottan kell óvnia a magánszférát. Vannak dolgok, amelyekről nem érdeklődünk, nem beszélünk, nem tudósítunk. Bár az embernek van kukucskáló ösztöne, de visszafogjuk, és megtudott magáneseményeket nyilvánosan nem tárgyaljuk.
Eszembe jut a mindannyiunk által kedvelt, szeretett és soha nem feledett Antal Imre, akinek időskori panaszait nyilvánosan taglalta a sajtó. Nem kellett volna. Én a mindig okos, gyors észjárású, kedélyes, humoros, szerethető Antal Imrére emlékezem, nem pedig azokra a kellemetlen és nyugtalanító beszámolókra, amelyek idős korában róla születtek. Amikor véletlenül belefutottam ezekbe az írásokba, szégyelltem, hogy akaratlanul is leselkedem, betolakodom egy másik ember életébe. Gyerekes szokás kulcslyukon kukucskálni, mások ablakain leselkedni. Az érett felnőtt ember mind magával, mind másokkal szemben visszafogott, szemérmes. Arra is gondoltam, hogy nem jószándékból, az olvasók jogos tájékoztatása miatt faggatják, hanem kihasználják az idős embert, mondjon bármit, közzéteszik. Nem tudom, hogy hogy számol el magával az az újságíró, aki valakiről minden kontroll nélkül leír valamit, csakhogy teljen a papír, legyen meg a honorárium, mit sem törődve azzal, hogy esetleg valakit nevetségessé, szánni valóvá tesz.
Mindannyian kerülhetünk kevésbé kontrollált állapotba. Ha véletlenül pár év-évtized múlva azt kérném egy újságírótól, hogy taglalja nyilvánosan az egészségi állapotomat, akkor tisztelettel kérem, hogy határozottan mondjon nemet.
Írásomban az X. Y. a legjelentősebb magyar művészeti, köztük a Nemzet művésze címmel kitüntetett, általam is kedvelt művészt rejti. Néhány hete találkoztam vele, ott voltam, amikor egy szép ünnepségen az Uránia Nemzeti Filmszínházban átvette a Színház- és Filmművészeti Egyetem jubileumi oklevelét. Mielőbbi jobbulást kívánok neki.
Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.
A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.