Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szerb nyelvről először novellistákat fordított, a modern irányokat követő alkotókat, akiknek műveiben a maga életérzésével hasonló érzésvilággal találkozott, mint például Veljko Petrović – valójában a szerb nyelvvel eléggé hadilábon álló vajdasági magyar olvasókkal szerette volna ily módon felfedeztetni a szerb irodalom szépségeit.
1925-ben kezdte el fordítani a szerb költők verseit, először vajdaságiakat (Žarko Vasiljevićtyel kezdte, akit személyesen is ismert), és csak két évvel később lép ki a vajdasági keretekből, és fordítja Rakić, Šantić, Svetislav Stefanović, Jovan Dučić és mások költeményeit – természetes, hogy évek kellettek neki ahhoz, hogy úgymond „beletanuljon” a versfordítás minőségi szinten való művelésébe. Ezzel kapcsolatban nagy igénye volt arra is, hogy személyesen ismerje a szerzőt, akinek a verseit fordítja – ennek egyik példája, hogy Dučićot Egyiptomban kereste fel, aki ott nagykövet volt. Szenteleky akkoriban egy szerb elbeszélői antológia elkészítését tervezte, de Dučić hatására lírai antológia mellett döntött, „mert a líra a legerősebb oldala a szerb irodalomnak” – írja meg Dučić szavait Veljko Petrovićnak írt levelében. S ugyanitt: „Ez mindenesetre igaz is, de a fordításban sok elvész, és átformálódik a kötött formák visszaadásában, míg a prózában való átültetés sokkal hűbb és tökéletesebb lenne.”
Így született meg 1928-ban a Bazsalikom, a modern szerb költészet antológiája (a társfordító Debreczeni József volt, az előszót Szenteleky Kornél írta), és látott napvilágot a szabadkai Minerva nyomdában (majd 2010-ben az Életjel Könyvek 138. címszavaként, a Hasonmás sorozat 2. darabjaként, Beszédes Valéria szerkesztésében, a szabadkai Grafoprodukt Nyomdában). Szenteleky a Bazsalikom megjelenése után is folytatta műfordítói tevékenységét, ám egyre kisebb lendülettel.
Mladen Leskovac jelentősen segítette Szentelekyt az 1920-as évek végén abban, hogy eligazodjék a kortárs szerb költészetben, kiket fordítson – különösen Andrićra, Rade Drainacra hívta fel a figyelmét –, Szenteleky pedig tanácsokkal, magyar költők verseskönyveivel látta el Leskovacot, abban ösztönözve őt, hogy minél több Ady- és más fordítása szülessen. Leskovacnak ugyanakkor Szenteleky révén volt betekintése az akkor még szárnybontogató vajdasági magyar irodalom alakulásába. S hogy erről a szerbek és a horvátok is olvashattak, Mladen Leskovacnak köszönhető, hisz az újvidéki Szerb Matica irodalmi folyóiratában, a Letopisban ő írt a jugoszláviai magyar irodalom kibontakozásáról.
Szenteleky számára a műfordítással kapcsolatban nemcsak a szerző megismerése volt fontos, hanem nemzetisége, népe sajátosságai, jellegzetességei, szokásai is. Az 1928-ban megjelent Bazsalikom előszavában írja: „A bazsalikom, ez a szerény, szagos, szomorú virág nagy szerepet játszik a szerb nép életében. Bazsalikomból készül a boszilykacsa, mellyel a szenteltvizet szórják széjjel, bazsalikom kerül a ládafiába, a fehérnemű közé, az ikon alá, az ünnepi kalács búbjára, az ételekbe fűszer gyanánt, és a bazsalikom bevonul a hasonlatokba, a dalokba, az álmok és szimbólumok világába. Mikor ezt a finom, szerény, apró ajku virágot a kezembe veszem, valami mélyebb szimbólumot érzek. A hasonlatok hosszú lánca kínálkozik egy ilyen nyájas, szomorú virágszál szemlélésekor. A finomság, az eredeti illat, az egyszerűség, a szomorúság éppúgy ráillik a virágra, mint a poézisre.”
A Fekete Hegyek népének biográfiája – Tíz kötet történetben című, Mićun M. Pavičević Crnogorci u pričama i anegdotama című műveiről írt kritikájában lelkesen fedezi fel a szálas termetű, „hős, munkás, bölcs és gentleman” férfiak jellemőzit, a Crna Gora-i lélek keménységét, férfiasságát és tisztaságát, ahol „a nyugati civilizáció apró, langyos fondorlatai és lágy ravaszkodásai” nem találnak talajra.
Számos tanulmányt írt többek között Danica Markovićról, az első modern szerb költőnőről, Veljko Petrovićról, Ivo Ćipikóról, Branko Ćopićról, Borisav Stankovićról, valamint Anatole France-ról, Romain Rollandról, Ibsenről, Ada Negriről, Baudelaire-ről, a szláv nevek magyar szövegben való helyesírásáról, a nyelv nemzetköziségéről, mely írásában Goethe „A művészet az igaz közvetítő” mondását is idézi.
Szenteleky Kornélt két elv vezette a fordításnál: a lényegesnek és az egyéninek az átmentése. A versfordítás nehéz folyamatáról ezt írja: „…vagy a forma, vagy a tartalom szépségén esik csorba, de minden esetben megbomlik az a titkos, belső kapcsolat, az a mély, rejtett harmónia, mely sok vers szépségét okozza. Egy Ducsity-vers fordítása époly nehéz, mint egy Hérédia szonetté, vagy egy Stefan George versé. Ujevity szimbólumokban borongó finomságait époly nehéz átmenteni a fordításba, mint Rimbaud viharos rejtelmeit, vagy Ady váteszi szépségeit.”
Szerb, olasz, német és francia nyelvből fordított műveket, melyek a Bazsalikomon kívül a következő kötetekben jelentek meg: Napjaink éneke I. és II. kötet, Tin Ujević: Szelek játékszere, Veljko Petrović: Ének délben, valamint a Szenteleky Kornél: Szerelem Rómában című gyűjteményes kötetben.
Ernst Blass német költő Márciusi este című, Szenteleky által magyarra fordított versének befejező sorai mintha a százharminc évvel ezelőtt született költő, író, szerkesztő, műfordító, orvos ósziváci, árván maradt házát idéznék:
Részvét Jön ilyenkor ismét
A kis szobákba. Fehér, nyomott
Szekrények állnak ott,
És ott ácsorog az emberi egyedüllét,
Mely hidegrázósan folyik szét
Az űrbe, a légüres űrbe.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. novemberi számában)
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.
A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.