Fél évvel a komáromi Magyar Területi Színház megalakulása előtt született. Mondhatnánk, sorsszerű véletlen. Bár a Jókai Színházban életében nem került bemutatásra egyetlen színpadi műve sem, a felvidéki magyar színházi közegre gyakorolt hatása mégis elvitathatatlan.
A színházhoz való kötődése recenziókkal, kritikákkal indult, amatőr társulatok rendezésével, bábszínházi adaptációkkal folytatódott. 1994-ben két évad erejéig a Komáromi Jókai Színház dramaturgjaként is dolgozott, a következő évtizedben pedig újságíróként követte figyelemmel a szlovákiai magyar színházi életet – riportok, interjúk s néhány kritika bizonyítja, hogy nem veszítette el érdeklődését a színház iránt. Drámaírói életművét azonban élete utolsó szakaszára tartogatta. Ez a pályája A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd című monodrámával indult, s a felvidéki magyar színházi gyakorlatban nem megszokott módon előbb került színpadra, mintsem nyomtatásban megjelent volna. A Dialóg nonprofit szervezet égisze alatt Benkő Géza közreműködésével került bemutatásra 2016. február 27-én. A Csönd sikere megihlette Soókyt, s rövidesen, alig fél éven belül elkészült a monodráma-sorozat második, majd harmadik része, az Egy disznótor pontos leírása (Bemutató: 2017. június 17. – Lajos András előadásában) és A nagy (cseh) szlovákiai magyar forradalmi gulyásparti (Bemutató: 2018. december 8., rendezte: Keszég László, előadta: Fandl Ferenc). Míg a Csönd a második világháború utáni nehéz időszakot, a kitelepítés időszakát választotta témájául, addig a Disznótor az 1968-as eseményeket, valamint a konszolidáció éveinek tragikomikus pillanatait, a Gulyásparti pedig a félrecsúszott vidéki rendszerváltás elszalasztott lehetőségét elevenítette fel.
Mindhárom történetben megegyezett azonban a nézőpont: a szerző nem a hősök szemszögéből fogalmazta meg a történeteit, hanem a túlélő kisember perspektívájából rögzítette az eseményeket. Soóky hősei (illetve antihősei) mindannyiunk ismerősei, felvidéki magyar kisemberek, akiken keresztül a szerző döbbenetesen pontosan leképezi a szlovákiai magyarság élet-, illetve halálképtelenségét. Azt a jelenséget s állapotot, amiből a felvidéki magyarság sok évtizedes vergődés után sem tud kilépni, a modellt, ahogy a nagybetűs ügyek megtorpannak, az elvek feloldódnak az általános elvtelenségben, a célokat befedi a tétovaság.
A trilógia után és vele párhuzamosan sorra születtek az újabb drámaszövegek és az újabb előadások is. Soóky László szellemi műhelyében 2016- tól 2020-ig tizennyolc drámaszöveg – három kötet színmű – született. Ebből a trilógiát is beleszámolva kilenc színmű került színpadra, többnyire a Dialóg szervezésében, de volt olyan, amit az őrsújfalusi És?! Színpad mutatott be (Az önmagát mosdató szerecsen), a Dögölj meg, drágám pedig a szarvasi Cervinus Teátrummal koprodukcióban került színre.
Soóky László drámaíró intenzitásának, műfaji és tematikai sokszínűségének köszönhetően szinte a nulláról virágzott ki ez a drámaírói életmű, mely nagy hatással volt a szlovákiai magyar dráma helyzetére, státuszára is. A kulturális közbeszédben általános megegyezés volt, hogy ez a műfaj tájainkon nem létezik. A tizennyolc drámaszöveg, kilenc bemutató és három kötet azonban felülírta a korábbi ítéletet, és kezdetét jelent(het)i a szlovákiai magyar dráma új időszámításának.
Nemcsak kultúrtörténeti jelentőséggel bírnak ezek a szövegek, hanem irodalmi és színházi értékekkel is. Soókyt a drámában a világ, a helyzetek ellentmondásossága izgatta, s erre a felvidéki magyar félmúlt és jelen bőven szolgáltatott témát. A történeti utalások, a valós helyszíneket tartalmazó szövegek mellett az abszurd játékok is a látszat-valóság konfliktusa köré épültek. A valóság és az illúzió összefonódását a komikus és tragikus, szent és profán eszközök, motívumok váltakozása teszi izgalmassá.
Drámáinak központi témája az elmúlás. Mintha ezt a megfeszített alkotói tempót kezdettől fogva átjárta volna az idő szűkösségétől való aggodalom. Vajon hány kötet drámaszövegtől fosztott meg bennünket korai távozása?
Soóky László 2022. február 24-én lenne 70 éves. Két éve már nem reflektál drámában, sem versben a szlovákiai magyar valóságra. Pedig a jelen, amiben élünk, még sosem volt ilyen értelmetlen és illuzórikus.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.