Késik. Tizenöt perce el kellett volna indulnunk. Elviselhetetlenül forró és párás a levegő, izzadok, a bordó kárpit meleg füstszagot áraszt, biztosan dohányzófülke volt valamikor.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
– Fiatalember, felállna? A helyemen ül!
Biztos, hogy nem nekem szólt. Nem is nézek fel a telefonomból.
– Fiatalember, a helyemen ül!
A rekedt hang egy negyven körüli, terebélyes, szoknyás nőhöz tartozik, aki a hőség ellenére fejkendőt és bőrmellényt visel. Hozzám szólt, mert engem néz. Nem mozdulok, mert hülyeséget beszél, mielőtt leültem, kétszer is megnéztem a jegyemet, én biztos, hogy jó helyen ülök.
A nő sem mozdul, olyan határozottan áll az ajtóban, hogy elbizonytalanodom, és az jut az eszembe, lehet, hogy rossz vonatra szálltam. Kinézek az ablakon, jó a vonat is, ez a második vágány. Az a legjobb, ha megnézem a jegyemet. Felállok, előveszem a zsebemből, igen, ez ide szól, minden stimmel, na ugye, nem én vagyok a hülye.
– Nézze, négyes kocsi, huszonkettes fülke, és ez a hetes ülés, ez a jegy ide szól – mutatom a nőnek a jegyet, aki hunyorogva nézi, nem látja a számokat.
– Mutassa csak! – lép közelebb, elveszi a jegyet, a csíkos bevásárlószatyrát leteszi mellém. A mutató- és hüvelykujja között forgatja a papírt, mindkét oldalát megnézi, látom az ujjain, hogy erős dohányos lehet, és manikűröshöz sem jár. És még szaga is van. A piros rózsás kendőjét feljebb tolja a fején, most látom, hogy teljesen ősz a haja, akkor biztosan több, mint negyven, megszívja az orrát, és felhúzza a rajzolt, szabályos félkört formázó szemöldökét, látom, hogy nagyon gondolkodik, aztán kisimul a homloka, elmosolyodik, és mélyen a szemembe néz.
– Fiatalember! Kit érdekel, hogy hova szól a jegy, van itt annyi hely, üljön át máshova, mert ezen a széken mindig én szoktam ülni! – mondja, és egy finom mozdulattal belesüllyeszti a jegyemet a barna bőrmellényének zsebébe. Lehuppan a helyemre, kislányos mozdulatokkal elkezdi igazgatni a sárga szoknyáját, hogy ne gyűrődjön, és bámul ki az ablakon, mintha ott sem lennék.
– Visszaadná, kérem? – kérdezem, de mire kimondom, már tudatosul bennem, hogy ez a nő épp most lopta el a jegyemet. Sőt. Nem ellopta, kicsalta, én meg odaadtam neki, önként.
– Mit adjak vissza? – nevet rám, tele szájjal mosolyog, kivillan az arany metszőfoga. Még mielőtt válaszolni tudnék, elkiáltja magát.
– Aladár, gyere csak ide!
A mondattól egy pillanatra megszédülök, a csomagtartóba kapaszkodom, lehet, hogy megállt a szívem, nem, nagyon is ver, dübörög, már érzem a fülemben a lüktetést. Eddig eszembe sem jutott, hogy hogy többen lehetnek, egy egész család, biztos vannak vagy tízen, rajtunk kívül senki sincs a vagonban, nem is tudok segítséget kérni, és már tudom, hogy mi fog történni. Kirabolnak és megvernek. Vagy fordítva. Dermedten állok, nem tudok gondolkodni, valamit tennem kell, megmozdulni, megszólalni, vagy legalább a rémült arcomat átrendezni, aztán eszembe jut az egyetlen megoldás, menekülnöm kell, a vonat áll, az ajtó nyitva, csak a hátizsákomat kell levennem, csak egy mozdulat, lekapom, és futás.
– Üljél már le, nem bántalak! – mondja a nő, és leránt maga mellé az ülésre. Lerogyok, nem merek ránézni.
– Ne féljél, Aladárék valahol hátul kódorognak. A jegyet nem adom oda, mert az nekem jobban kell, de mondok neked valami fontosat, ami sokkal többet ér a jegynél. Azért vagy ilyen félős, mert rontás van rajtad! Ott ül a válladon valaki, miatta vagy ilyen szerencsétlen. Egy negyvenöt éves nő, öngyilkos lett, két éve van rajtad, biztos valamelyik temetőben szedted magadra. A bal válladon látom a tapadását. Látom ám, hogy téged két éve nem ért szerencse, de még a szerelem is elkerült. Pedig vagy már vagy harmincéves, nem? Úgy hidd el nekem, az élet értelme a szerelem. Látod, milyen szerencséd van, hogy találkoztunk? Csak én tudok rajtad segíteni. Tízezer forintért leveszem a rontást.
Néhány másodpercig tátott szájjal ülök, nem értem, aztán elmosolyodom, amikor megértem, miről van szó.
– Nincs nálam pénz – felelem, és már bele merek nézni a szemébe. Gyanakodva méreget, összehúzza a szemöldökét, aztán ő is elmosolyodik.
– Na jó, ingyen megkapod tőlem a szerencsét, de csak mert sajnállak, hogy ilyen szerencsétlen vagy.
Kérges, barna kezével az ölébe húzza a jobb kezemet, köröket, háromszögeket rajzol a tenyerembe. Idegen nyelven mormolt valamit, aztán magyarul, hogy szellem, az angyalok nevében elengedlek, aztán megint érthetetlen szavakat mormol, és a végén bezárja a tenyeremet.
– Kész van. Most már jó életed lesz.
– A jegyemet tényleg nem adja vissza?
– Mi van? Milyen jegyet? Ingyen levettem a szellemet rólad, te meg még mindig a jegyemet, a jegyemet, a jegyemet? Nem szégyelled magad? Neked nem kell a boldogság?
Szó nélkül leveszem a hátizsákomat a csomagtartóról, és leszállok a vonatról. Az adrenalintól zúgó füllel indulok a jegypénztár felé, veszek másik teljes árú jegyet.
A lépteim könnyedek, a bal vállamból eltűnt a fájdalom. Pár lépés után elmosolyodom, és hiába próbálom összehúzni a számat, nem megy, a vigyor ott van az arcomon, akkor is, amikor kérem a jegyet, és a pénztárosnő is mosolyog, olyan ismerős, mintha már láttam volna valahol.
És már az sem érdekel, hogy nemsoká összefutok Aladárral is, akinek biztos, hogy nem lesz jegye.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.
Gyuszi bátyja rendőr volt. Mokány, barna hajú, bajszos ember, akkoriban úgy hívták a pozícióját, hogy körzeti megbízott. Fontossága teljes tudatában járt-kelt a világban. Falusi fiúként ez a lehetőség mutatkozott a kitörésre. A felemelkedéssel járó feszültségeket viszont úgy vezette le, hogy ivott. Ezt már egész kiskoromban tudtam, az elkapott párbeszédekből és a Gyuszi bácsit körüllengő, összetéveszthetetlen alkoholszagból.