Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
A fecskék évekkel ezelőtt eltűntek a többi vadon élő állattal együtt. Mostanában szinte minden héten szerepelt a hírekben, hogy éppen melyik állatfaj utolsó tagja pusztult el. Listát vezetett róluk. A jegesmedvék voltak az elsők, aztán következtek a méhek, a hegyi gorillák, a sünök, a púpos bálnák, az éjjeli szenderek, a tigrisek, a leveli békák, a zsiráfok és a gólyák, aztán sorban a többiek.
Néhány éve az állatkertek lakói is megfogyatkoztak. Nem gazdaságos a fenntartásuk. Az emberiség megmaradt vízkészletét nem pazarolhatják rájuk. Lassan menniük kell a házi kedvenceknek is, haszonállatra meg már nincs szükség.
A csillogó felhőkarcolókban mindenki szintetikus húst vacsorázik, meg rovarfehérje-turmixot szürcsöl, miközben elmerül a virtuális valóságban.
Elszakította a tekintetét a bágyadt madárról, és körbenézett a Természettudományi Múzeum acél és üveg dísztermében. Kevesen jöttek el az utolsó fecske bemutatójára. Rajta kívül csak néhány másik öreg csont lézengett a kalitka körül. Fiatalt szinte egyáltalán nem látott, csupán egy lelkes anyuka próbálta a kisfia figyelmét felhívni az élő madárra. A gyerek azonban ügyet sem vetett rá, teljesen lekötötte a robotkutyája.
Felsóhajtott, elektromos mozgószékével közelebb navigált a kalitkához. A füsti fecske kidugta fejét a szárnya alól és felé fordult. Az apró fekete gombszemek fénytelenül meredtek rá a rácsokon keresztül. Megborzongott, a madár szemében a halál ült.
Elhúzódott a kalitkától. Hirtelen nem értette, miért jött ide. Miben reménykedett? A villanydróton gyülekező, égen cikázó, csivitelő fecskék a múlté. Elröppentek a gyerekkorával együtt, és nem maradt utánuk más, csak egy ketrecében haldokló, szerencsétlen lény.
Sovány keze ökölbe szorult. Két szerencsétlen lény. Ő is ugyanúgy gubbaszt a maga kalitkájában, mint a madár. A mozgószékéhez van kötve, a lakása pedig nem több, mint egy miniketrec egy üvegezett toronyház sokadik emeletén. És persze ő is haldoklik, a teste hamarosan felmondja a szolgálatot.
Émelygett, nem bírta tovább a rab madár látványát. Elfordult, kinézett az üvegfalon át a vakító, fehéren ragyogó égre. Valaki az egyik legfelső ablakot nyitva felejtette, áradt be a klimatizált terembe a forró levegő. Mára negyvenöt fokot jósoltak az időjárás-előrejelző robotok, és persze bármikor lecsaphatott egy tornádó.
Újra a fecskére sandított, aki visszadugta fejét az ernyedten lógó szárnya alá. A szabadság madara. A torka kiszáradt, nyelt egyet. Talán egy napot sem élne túl odakint. Talán.
Körbenézett a szinte üres teremben. A látogatók maradéka már a kijárat felé tartott, senki nem figyelt rá. Tudta, hogy őrültség, de meg kellett tennie. A mozgószékével egészen közel húzódott a kalitkához, az ajtónyitó reteszt kereste.
Éles hang harsant egy hangszóróból, hogy távolodjon el a ketrectől. Nem foglalkozott vele, ráncos, remegő ujjaival tovább matatott a retesz után. Ekkor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. A múzeum felügyeletét ellátó AI robotok elindultak felé, igyekeznie kellett. Végre rájött, hogyan nyílik a kalitka ajtaja, szélesre tárta.
A madár azonban nem mozdult. Röpülj, suttogta neki, és finoman rácsapott a rácsokra. A figyelmeztető hang újra felharsant a hangszórókból, a robotok egyre gyorsabban közeledtek. A fecske ekkor megrázkódott, megrezegtette bársonyos, fekete szárnyát, és kiröppent a kalitkából.
Ekkor értek oda a robotfelügyelők. Nyugodtan hagyta, hogy körbevegyék, bírsággal fenyegessék, és a kijárat felé toloncolják. A madarat már nem foghatták el. Csivitelve cikázott az üvegkupola felé, majd egy éles kanyarral kibukott a nyitott ablakon, majd elröppent a fehéren izzó nap felé.
Az utolsó fecske szabad volt.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.
Gyuszi bátyja rendőr volt. Mokány, barna hajú, bajszos ember, akkoriban úgy hívták a pozícióját, hogy körzeti megbízott. Fontossága teljes tudatában járt-kelt a világban. Falusi fiúként ez a lehetőség mutatkozott a kitörésre. A felemelkedéssel járó feszültségeket viszont úgy vezette le, hogy ivott. Ezt már egész kiskoromban tudtam, az elkapott párbeszédekből és a Gyuszi bácsit körüllengő, összetéveszthetetlen alkoholszagból.