a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
ifjúsága vidáman telt egy erdőszélen. éjszaka nyugodtan begyalogolhatott a fák közé, a szárnyait nappal kellett használni, mert folyton megzavarták. ritkán éhezett meg nappal, veszélyes volt olyankor vadászni.
puskás emberek akkor is jártak, a hátukon vitték ki a dögöt, amit elejtettek. ezek a puskás lények valahogy nem voltak veszélyesek, egyszerűen zöldre váltott és a pikkelyeit leveleknek nézték.
a legjobban a bodorodó tavaszi felhőket szerette, mert mindig volt elég belőlük az égen. fentről pedig melegítette a testét a napfény. mert bizony a jégkristályok kissé lehűtötték a benne szunnyadó tüzet. megszúrni nem tudták, védték a jól záródó pikkelyek.
a telet ki nem állta. a puskások is sűrűbben előfordultak. a zsenge példányok pedig ki sem dugták az orrukat a világító sziklából.
várta a nyarat, amikor a gomolyfelhők olyan magasra repítették, ahová a saját szárnyain sohasem jutna fel.
játékában senki sem zavarta. azt hitte, hogy ő az egyetlen példány, fel sem merült benne, hogy azelőtt többen lehettek, sőt többen, mint a puskások.
a nagyanyját, aki éppen a tojásait szárítgatta a napon, véletlenül ismerte meg. ha túl meleg volt felküldte felhőket terelni. így talált mindig új fekhelyet. mostanában gyakran kilőtték alóla a heverőjét, olyankor nagyokat csapkodott a szárnylebenyeivel. ha csupán eső készülődött, akkor is felébredt, de nem kellett sietnie soha, lassan zsugorodott a felhője, még sokáig megfelelt a mérete.
nem értette, hogy az öregasszony mit akar a tojásokkal, talán a piacon vette? nem is jött rá addig, amíg egyszer meg nem leste. akkor tudta meg tőle, hogy ő is ilyen tojásból kelt ki.
a puskásokat senki nem látta tojni, pedig egyre többen voltak. inkább kitért előlük és a kisebb példányokat ragadta el. a nagyanyja néha kért a zsákmányból, mert lassan elkopott mind a három sor foga.
az ilyen zsenge zsákmány szétomlott a szájában. ha mégsem, akkor fogott egy követ és a sziklához verte karmos ujjaival. a húst meg a csontot előbb a sziklára helyezte. ne félj, egyszer te is megöregszel! – mondogatta egyre sűrűbben a nagyanyja.
végül már csak a földön tudott aludni, mert elgyengültek a szárnyai.
egy darabig figyelte a felhők résein, de később csak a füstöt látta meg. a sárkányoknak nem szabad nyomot hagyniuk, mert akkor kiismerik őket. a halálukat ezért öngyulladás okozza, amikor itt az idejük.
ez nagyon régen történt. akkor a puskások még egyesével jártak és csak ritkán lőttek az apró tollasokra. a nagyanyja mondta, hogy az elfajzott sárkányok és némelyik ehető.
akkor még csak a villámokat kellett elkerülni, mert azok nagyobbat villantak, mint a puskák és hosszan elnyújtva dörrentek. nagyobbat, mint a hosszú csövek.
éppen aludni készült, amikor morgós sárkányok rajzolódtak az égre, de azokat az erdő nem érdekelte, viszont olykor átfurakodtak a felhőkön. ekkor egyre gyakrabban kellett fa tetején aludnia, más nem történt.
derült időben is kizöldült és valamelyik fán aludt nappal. amint leért, a pikkelyek átvették a falevelek alakját. amikor fadöntögetők közeledtek, időben arrébb költözött. ezeket az apró gondokat hamar megszokta.
az erdőben még nyugalom volt, viszont a messziről jött zaj és a sűrű villámok idegesítették. kis villámok voltak, de mégis. ha csemegére vágyott elrepült az élő sziklákhoz, amelyek világítanak a sötétben.
Ott sűrűbben nyüzsögtek a zsenge példányok.
utoljára a madarak tűntek el, aztán a fák feküdtek a földre. a puskás lények valami morgósba költöztek és időnként nagyokat durrantottak egy hosszabb csövű puskával.
már nem is mert a világító sziklákhoz menni, mert onnan jött a zaj.
aztán egy szerencsétlen pillanatban már nem volt se nappal, se éjszaka, a világ legnagyobb sárkánya felrobbant. csakis sárkány lehetett, ha ekkora változást hozott a halála.
ekkor már sajnálta, hogy nem költözött el a kismadarakkal. de minden hiába, amit földnek vélt, ami puha volt, ha ráhullottak a levelek vagy kinőtt a fű, valójában egy óriási sárkánytojás volt, és úgy látszik meghalt benne valaki. Óriási felhő támadt és egy nagy ürességbe sodorta.
ejnye, valaki bolondgombát termeszt, kinézetre csak az lehet!
amikor elmúlt az ijedtség, megéhezett. azonban már nem volt hová leereszkedni. erdő sem maradt, sziklák és falak sem látszottak. eltűnt a rájuk sült hús is.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.