Kádár-kockák
Milyen egyszerűek és hasznosak voltak, hétköznapi és ünnepi valóikban, rejtett kamráikkal, belső verandáikkal együtt! A kezdetben borsófőzelék- és vizeletszínű vakolatokat felváltották a merészebb kompozíciók, a pirosas-zöldes halvány impresszionista, kubista árnyalatok. Itt-ott néhány ügyes udvari ékítmény, ősök vasvilláival a falakon, nemzedékek polgári mütyürjei közt, az emlékeket őrző telkeken. Néhány családirtás csonthalma a pincék rejtett térfogatában, a szilveszteri bulik petárdái, a Kádár-kockák között kóválygó rendőrségi szirénahangok, a vitrinekben a dolgozóknak kijáró könyvecskék: Marx-összes, Sátánista kisenciklopédia, a Carló és a Salapács, Tóth Mari esete a Lenin-fiúkkal, Kandúr Gyula utazásai – és hasonlók. Nagypapák háborús éremgyűjteménye, gondos női kezek hímezte, szvasztikás subaszőnyegek, merre mi volt a szokás. És nem hiányozhattak klasszikusaink művei, felejthetetlen soraikkal: „Még sárgul a hó hogy rája vizeltem / másnaposan, fura kedvvel a gangról, / még megpofozásod előtt e kietlen / esten füstölök egyet a spangból…” – mert akkor még olvasott a nép. Hogy megváltozott e tájak lelkülete is az esztendők sodró forgatagában...! Az első okostemető, a templom átalakítása kilövőállomássá, a légpárnás önjáró vasúthálózat bekéredzkedése a gömbházak közé, ahol kezdetben, átmeneti áramszünet esetén a bent ülő utasok észre sem vették, ha fejjel lefelé lógva várakoznak, miközben abba sem hagyták mobiljuk nyomkodását. Igen, akkor már csak telefonok laktak a felismerhetetlenné alakult hajdani épületekben, két lábuk elcsökevényesedett, de kíváncsiságuk és életkedvük nem, pedig a háborúk sem maradtak abba, és a Felső Vezetés is tizedelte őket, ha lejárt a szavatosságuk. De kelet vörösen izzó pompája ködéből új, akciós termékajánlatok, délről nyaralási tájképek, északról házi kedvencek, nyugatról érdekes közéleti témák, vicces chatszobák hívogatták tovább rendületlenül a haldokló telefonok lelkeit.
Álomállat
Csak bóklásznak keresztbe a földön, egy közönyös pap, a dél-amerikai vándorkertész és egy megesett leány, csöndesen, az örök ragyogás ege alatt, pórázon cipelve a kísérleti lényt (buta ausztrál tenyészet?) a kupolás épület felé. Noha beszélni úgysem tanulhat meg, habár felágaskodva nyúlszerű módon átöleli bárkinek a térdét, és együtt vonul vele órákon át, gondolják, beilleszkedésre mégsem képtelen, a szakértők majd kiderítik, miféle génmanipuláció vagy idegen bolygó műve. Gondoljunk bele, mennyi szenzációt kellett már átélnie az emberiségnek az őskőkorok vagy akár csak Amerika felfedezése óta, amely még most sem fejeződött be, példa rá a Nevada sivatagbeli laboratóriumok titokzatos működése (vagy az új költészet kísérletei, amelyek vissza az űrbe, az észig vezetik olvasóikat), és most itt ez az újabb ismeretlen lény, tikkadtan, a három vándor mögött, pórázon, a tizenhat kilométerrel arrébb, kameráikkal és távcsöveikkel felszerelt ismeretlenek majdani gyűrűje felé igyekezve… A sajtó később nem csinált nagy hűhót – mint esőnap miatt félbeszakadt szabadtéri forgatás elárvult statisztái, felszedelődzködtek csöndesen a kíváncsiak… A három hajótörött is eltűnt, előtte lemosdottak, tiszta ruhát váltottak még, valamint néhány szót titokban a kormány képviselőivel. A lény, miként az afféle álomállatok általában, nyomtalanul elenyészett, de – mint beszélik – tetemét többen is látták azokban az utolsó órákban… (Megdöglött a csapvíztől persze.)
A tudós felfedezés
Egy híres tudós kiszámolja, hogy az emberi talpakon való közlekedés, a voltaképpeni járás, fizikailag, mértanilag teljes képtelenség, ellentmond a természet törvényeinek. Mivel igen komoly tekintély, a világ vezető szaklapjaiban jelennek meg tanulmányai erről a problematikáról, egyenletekkel, levezetésekkel a tömegellenállás, a felszín, az agyi leképezés, a súrlódás és egyebek kölcsönhatásait kielemezve. Először teljesen hülyének nézik, és híre a nagyközönséghez is eljut, ahol a netes bulvármagazinok révén további gúny tárgya lesz. Az első esetek után azonban feszült érdeklődés kezdi kísérni a munkásságát. Az történik ugyanis, hogy az addig nyugodtan sétáló járókelők hirtelen valóban elkezdenek leesni a lábukról, először csak néhány ember, aztán világszerte egyre többen. Értelmiségi vitaműsorokban méltatják vagy kritizálják a tudós felfedezését, miközben szép lassan városok és vidékek néptelenednek el, mindenki otthon marad, illetve csúszkál a lakásában. Akik nem fogadják el ezt a jelenséget, nagy garral még kirontanak a négy fal közül, rohangálnak, autókon száguldoznak, de előbb-utóbb tehetetlen bábokként hevernek a betonon. Leáll a sport, a kenyérsütés, a politika meg tulajdonképpen minden. Valamilyen megoldást pedig kéne már találni, de az orvostudomány, a pszichológia, sőt a vallások sem képesek a válaszra. Egyszerűen globálisan megáll az élet, senki sem tudja, mi lesz majd ezután. Néhányaknak jó így, de a legtöbbeknek nem.
