Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
Régen a huhuréznak nem volt ürítő feneke, s mivel nem volt, a száján ürítette ki a halandót. De amilyen kicsi volt a kovács [2], neki úgyis volt egy rendes ürítő feneke, s ezért nem szégyenkezett, ha mulatozva jót ivott az állatok véréből, mert utána meg tudta tenni a dolgát.
A huhuréz nagy bánatában még az egérrel is leállt tanácsolni, hátha tudna segíteni rajta. A huhuréz elmesélte az egérnek, hogy menyegzőbe van meghívva és nagyon el van keseredve, mert ugye neki nincsen ürítő feneke, s mi lesz, ha a sok ebéd után, szokása szerint a száján kell ürítsen. Szegény kisegér a sarokba húzódva százezer dologra gondolt, hogy mit is mondjon a huhuréznak, hogy az ne eméssze föl. Aztán serényen felkerekedett az agyában, hogy mit kell mondania:
– Tudja, szomszéd, menjen el a kovácshoz, ő majd kölcsönadja a feneket, ezt mással is megtette, úgyhogy magának miért ne adná oda?
Nem sokat gondolkozott e huhuréz, s elment a kovács komájához, amely beleegyezett a kérésébe, de csak egy feltétellel.
– Koma! – mondta e kovács. – Ahogy vége a menyegzőnek, gyorsan jöjjön, és hozza vissza, mert nekem is kell. Tudja, sose lakom jól vérrel, ezért szeretek időben üríteni.
El is ment e huhuréz a mulatságba és jól megvolt, de annyira jól érezte magát az új szerszámmal, hogy eszébe se jutott visszaadni komájának.
Egyszer aztán e kovács minden szemérmet félretett, és elment e huhurézhoz.
– Koma! A kölcsönt nem adja vissza?
– Milyen kölcsönt? – kérdezte a huhuréz.
– Hát e fenekemet, e segget – mondta keseregve kovács koma.
Erre e huhuréz elkezdte hú-hó-hógatni komáját. S így maradt a komája szerszám nélkül. Ezért, amikor a kovács – megtelik, néha elmegy e bagolyhoz visszakérni, ami az övé, de ez végtelenül hógatja: hó-hó, hó-hu, s így is maradt a neve.
Így hát a Jóisten ezért a nagy szeméremért [3] mindkettőjüket megverte. Még ma is, ha egeret vadászik e bagoly, akkor a száján üríti a bőrét, és e kullancs mindmáig feneketlen maradt, mert régen sohase lakhatott jól vérrel. Aztán mikor okádni kell a bagolynak, akkor hógat [4], s a kullancs se tud többé sok vért inni.
Ebből az a tanulság, hogy ne kívánd más tehetségét, mert terhedre lehet az, s ha valamivel rendelkezel, ne haszontalanul használd.
1 bagoly
2 kullancs
3 szégyenért
4 kiabál, huhog
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
Valamikor régen, nagyon régen, amikor a madari erdőben még hatalmas medvék kószáltak, és Farkasdpusztán annyi volt a farkas, mint manapság a bárány, élt a messzi kis Perbetén egy szegény ember meg a felesége. Nem volt ezeknek az égvilágon semmijük a kis vityillón meg két nyiszlett, göcsörtös szederfájukon kívül, de azokon aztán olyan édes, fekete gyümölcs termett, hogy még a köbölkúti rigók is odajártak szedrezni.
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.