Gáspár Ferenc: Az ígéret földje

– Neked sincs semmid, nekem sincs semmim, ezért kettőnknek éppen annyink van, hogy egy szép, nagy céget alapítsunk – ferdítettük el egy kicsit a Wajda-filmben, Az ígéret földjében hallott szöveget, ahol is hárman voltak az alapítók, és gyárról volt szó, nem cégről.

Azért odáig mi nem merészkedtünk.

Gyárról szó sem lehetett, de üzletről annál inkább, hiszen azokban az években szinte mindenkit a gyors meggazdagodás vágya sarkallt (jó szó ez?), vagy legalábbis mondjuk így: a kapitalizmus adta új lehetőségek fényesebbnek tűntek, mint valaha is voltak a szocializmusban. Az iskolát meg amúgy is ott akartam hagyni. Ballagtam a panelrengetegben a paneliskolába, ahol paneltanárok tanítottak panelgyerekeket, akik annyian voltak, hogy meg sem lehetett őket igazán ismerni. A tízperces szünetekben egy rövid folyosószakaszon legalább kétszázan nyüzsögtek, ordítoztak, sikongattak, verekedtek. Az ember néha kiemelt közülük egyet, majd visszaeresztette a méhkasba. A földszinti osztálytermek ablakai ráadásul be voltak szegezve, hogy a tanuló ifjúság ne másszon ki s be az alacsony panelablakokon, ezért aztán mikor beköszöntött a májusi hőség, partra vetett potykaként tátogtak a nebulók a termekben, és az oxigénhiánytól a maradék eszük is elment.

Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.

Egyszóval ott akartam hagyni az iskolát, és a tesóm által kecsegtetett üzleti lehetőségek jónak tűntek. Sőt, egyenesen zseniálisnak. Kár, hogy egyikünk sem értett az üzlethez. Mindenesetre névjegyet gyártottunk, meg levélpapírt, borítékokat a lógónkkal, a két nagy S-sel, vagyis a vezetéknevünk kezdőbetűivel, szépen kicirkalmazva. És még a tanácstól – mert akkor még úgy hívták, bár már nem sokáig – is jártak nálunk, hogy kik vagyunk tulajdonképpen, milyen üzleti vállalkozásba kezdünk, mit is szeretnénk.

Az ötvenes nő nézte a könyveket a szobánkban, és elégedetten duruzsolta:

– Egyszóval maga tanár, a felesége meg gyógyszerész. Látom, nem nyerészkedni akarnak.

És megadta az engedélyt.

– Dehogynem akarunk nyerészkedni! – üvöltöttünk röhögve, amikor a nő elment, és egymás tenyerét csapkodtuk a tesóval. Vagy nem is akkor, hanem kicsit később, mert hiszen a tesó nem itt élt Magyarországon, hanem dajcsban, ott próbált kurvára gazdag lenni, de valamiért mind ez idáig nem sikerült neki. Ez intő jel lehetett volna, de nem figyeltünk rá, és amikor végre találkoztunk, nagyokat söröztünk a medve bőrére. Az asszonyok pedig mosolyogtak. Nem próbáltak keresztbe tenni, de minden bizonnyal megvolt a véleményük. Pedig a tesó zenész volt, én töritanár, sejthettük volna, mi lesz a vége. De nem. Mert olyan jól ment eleinte azokkal az orosz pianínókkal, amiket Pali kivitt Németbe, és ott eladta őket. Itthon meg kiadtuk azt a két nyamvadt könyvet a világbajnok testépítőről és a rocknagyiról. Utóbbit a feleségem fordította éjszakánként.

Vagyis rögtön káeftét gründoltunk, a bratyóm meg odakünn géembéhát, és rögtön lett egy német–magyar vegyesvállalatunk, úgyszólván semmi tőkével. Illetve volt egy ócska utánfutónk (tárgyi apport), amiben a bratyó-tesó eleinte kivitte a pianínókat a határon, persze engedély nélkül. Na most lesz engedély, hivatalos, gondoltuk, ám akkor még export-import joggal csak a nagy állami vállalatok rendelkezhettek. Az egyik ilyen texet vagy impexet meg is kértük, hogy bonyolítson. Az öreg Ladával pedig behoztunk öt gitárt meg egy elektromos zongorát dajcsból, és szépen eladtuk mindet. A pénzmozgás meg azon az impexen keresztül ment. Nem mertem ugyan sokat kérni, de mégis elindult valami. A kolléganők elismerően néztek rám a suliban, engem meg még kevésbé érdekelt az okítás, mint eddig. A dolgozatokat nem javítottam ki, a füzeteket elhagytam valahol, vagy csak otthon porosodtak a sarokban. A gyerekek már nem vettek komolyan, különösen a nagyobbak röhögtek rajtam. Tanár úr, mikor javítja ki a tavalyelőtti dolgozatokat, kérdezték, és megfájdult az oldaluk a röhögéstől. Kínomban én is nevettem velük, és megpróbáltam másról beszélni. De nem lehetett. A tekintélyem elúszni látszott, és ezt már az igazgató is észrevette. Én meg úgy voltam vele, hogy úgyis elmegyek innen. El, az üzleti életbe. De annyira jól nem ment a biznisz. Sőt. Ráfizetésnek tűnt, hiszen a könyvelőt is fizetni kellett, és nem lehetett iskolaidőben folyamatosan dajcsba rohangászni.

Ki tudja, mi történt volna, ha az impexünk nem utal át tévedésből negyedmillát a számlánkra. Rengeteg pénz volt ez akkor, én például hatezer forint körül kerestem az iskolában.

Hívom a könyvelőjüket, mondom, itt van némi lóvé, kess, mani, visszautalnám, biztosan tévedés történt. Ó, persze, tudjuk, feleli, egyelőre ne csináljon semmit.

Nem csináltam. De álmatlan éjszakáim lettek. Ha mégis elaludtam, álmomban bírósági tárgyaláson találtam magam. A bírónak három feje volt, és mindegyikből tüzet okádott, akár a mesebeli sárkány, majd mikor a tűz kicsit alábbhagyott sztentori hangon rám üvöltött mind a három fejével:

– Hol van a pénz?! Miért nem adod vissza, te gazember?

És akkor a hallgatóság is kiabálni kezdett, engem meg dobáltak paradicsommal, retekkel, záptojással.

– Bilincselni! Bilincselni! – üvöltötték, majd később ezt: – Krucifáj him! Krucifáj, krucifáj!

És már hozták is a keresztet, mint a szupersztárban.

Verejtékben úszva ébredtem aznap, de már tudtam, mit kell tennem. Kivettem a bankból a pénzt és egy diplomatatáskába tettem. Abban vittem be az impex főkönyvelőjéhez. A főkönyv néni kövéren és kedvesen fogadott. Úgy beszélt velem, mint beteggel a pszichológus.

– Nem jó ez így, nem szabályos. Ne izgassa magát. Vigye vissza, majd szólunk.

A fogaimat csikorgattam. Eszembe jutott az a régi film, amikor egy ugyanilyen táska van Pitkin kezéhez bilincselve, és ezért nem tudja eldobni, pedig bomba van benne.

Hazamentem, és vártam. Eltel egy hónap, majd még egy. Semmi. Az impex nem jelentkezett. Kezdtünk megnyugodni. Jó ez a kis pénz nekünk itten, gondoltuk. Feleségem gyesen volt, vagy micsodán, alig kapott valami keveset. És még ott volt a bankkölcsönünk is, amit a lakásvásárlásra vettünk fel egykor. Vártunk még egy kicsit, aztán szép lassan költekezni kezdtünk. Elmentünk nyaralni. És akkor egyszerre csak érkezett még százezer forint az impextől a káefténk számlájára. Ekkor már okosabb voltam, nem szóltam semmit. A pénzből teraszt csináltattunk. Új ruhát vettünk a gyerekeknek. Akkor még nem tudtuk, hogy az impexeknél milliárdok tűnnek el, hogy ezek az elvtársak pénzmosodái. Semmit sem tudtunk, de egyszer csak mégis érkezett egy felszólítás, hogy fizessem vissza a pénzeket. Közben már talán egy év is eltelt, a tanácsot időközben önkormányzatnak hívták, a tanácselnököt polgármesternek. Én már nem a panelsuliban tanítottam, hanem egy másikban – igyekeztem jobb tanár lenni, például időnként már kijavítottam a dolgozatokat –, és az utcánkban egy étterembe belőttek egy vállról indítható rakétával. Más világ volt ez akkor, gyerekek. Mi az új teraszon ültünk, onnan hallottuk a dörrenést.

– Erről jut eszembe – mondta nyugodtam a feleségem, a mindennapos robbanások közepette, miközben a kávéját kavargatta –, miért nem mégy át Katihoz a szomszédba?

Átmentem. Kati nemrég költözött ide, és egészen véletlenül pont annál az impexnél dolgozott. Valami főnéni volt ő is, nem emlékszem pontosan.

– Katikám – mondtam neki –, jött ez a felszólítólevél, tudod, de a lóvé már régen nincs meg. Szólj már nekik, lécci, hogy felejtsenek el minket.

Kati csak bólintott, és megkínált egy kis maga sütötte édességgel. Gejl volt a süti, alig lehetett legyűrni, de Kati az ügyet elintézte.

Közben a világverő cégeinket is felszámoltunk, bratyó odakinn, én meg idehaza. Rájöttünk, hogy nem vagyunk üzletemberek. Még össze is veszhettünk volna, de nem. Jobb tesók voltunk mi annál. Csak elhatároztuk, hogy soha többé nem vágunk bele közös bizniszbe.

– Azért a számlaszámot megtarthattad volna – jegyezte meg mosolyogva a feleségem. – Hátha utal rá valaki egy kis pénzt újra. Esetleg még egy hirdetést is feladhatnánk, valahogy így: „Világhírű, de már nem működő káefté pénzeket keres! Számlaszám és cím a hirdetőben! Impexek előnyben!” És: „Kalandorok kíméljenek!”

– Jobb ötleteim vannak – súgtam a fülébe, és átöleltem. Nyár volt megint, s a nap, ha lehet, még a tavalyinál is vidámabban sütött az égen.