bevizelt kultusz
költő bálványok évadán
elbizonytalanodik a múlt
a feledés homálya a dúlt
időkből gonosz maradvány
kiszakítva a lelkéből
a selejten kérődzött a kor
az igazságot fedi a por
a vér miközben megvénül
az egykori még olvasó
csonka és holt térben tapogat
hiányos könyvek a polcokat
egérszar eszme pusztító
bedarált agy nem tetsző testek
agg ki a csengőszóra reszket
történelmi lecke
ilyen a sorsunk e széljárta
medencében akadnak barátok
kinek-az-érdeke háborúkba
sodornak mind aki szövetséges
tépett országunk kárpátok karéja
nem védi akad ok mi-közünk-hozzá
hadjáratok leigáznak rabolnak
mióta gazdátlan lett mátyás trónja
pattintott szerszámok a borostyán
útját észak–délre járták
kelet–nyugat hordta a kelmét selymet
s útjai tüzes fegyvereknek tatárnak
nem akarom s a nép sem akarja
erdőn mezőn réten a lángja terjed
más hasznáért érjen bombazápor
kicsorbult létezés
angyalok gyűlnek a láthatáron
a jövőnk viaszérett és lehámlik
csontjai fehérlenek mi áron
űzik el pallosukkal lovasait
a négy égtájnak hol halál ásít
deres álmaiból ébreszd a jövőt
az úr feltámadása megmásít
gonosz bajt elüldözi a cselszövőt
uram korai még az ítélet
bennünk teljék be a teremtés célja
a világunk arra még nem érett
a megfeszített kegyelme a példa
irgalom térjen meg a föld akképpen
találj tíz igaz embert ninivében
vitustánc
„Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved.”
Dsida Jenő: A sötétség verse
éjszaka a sírba téved
megásott sírja nemzeteknek
mit sivító akna tépett
s a csillagég repesszé retteg
az űr mélyfekete kávé
ébren tart gőzölgő erőszak
fény villan a halál másé
haszon dagad mint az esőszag
édes illatokká puffad
kivérzett a halál gyümölcse
függöny rejti el a múltat
a lelkiismeretre törve
szilánk lakik együtt az aggyal
zárótűz izzik fel a hajnal