Ahogy beléptem a liftbe, kellemetlen szag csapta meg az orrom, a betegség szaga. Ismerem jól, csendesen kúszik az élő szövetek közé és kiszippantja belőlük az életet. Önkéntelenül az orrom elé kaptam a kezem, így védekeztem a mulandósággal szemben. Aztán elszégyelltem magam. Ez a szégyenérzet kamaszkorom óta kísértett, akkoriban találkoztam először súlyos betegséggel, kedvenc nagynénémet támadta meg és ragadta el pár hét alatt a gyógyíthatatlan kór. Emlékszem, csak álltam rémülten és tehetetlenül a megmagyarázhatatlannal szemben, majd menekülni kezdtem. Nem látogattam, nem bírtam nézni, ahogy elfogy belőle az élet, olyan félelem lett úrrá rajtam, ami legyőzte a szeretetet és az együttérzést. Már nem menekülök, de belül ugyanazt a dermedt csendet hallgatom, mintha nem is dobbanna a szívem, levegő sem rezdül, nem jut se be, sem ki, csak emelkedik és süllyed a mellkasom, önjárón, hasztalan.
– A palliatív osztályra gyere, ott fekszem, nagyon várlak! – mondta tegnapelőtt Virág, és a hangja vidáman csengett.
Örült a viszontlátásnak, ahogy én is, hónapok óta nem láttuk egymást, valójában beszélni is alig beszéltünk, mióta pedig rátört ez a fura gyengeség, egyáltalán nem keresett. Arra hivatkozott, hogy fáradt, és megértettem, hiszen kimerítette érzelmileg és fizikailag is az elmúlt két év, amit az édesapja betegágya mellett töltött. Világéletében erős volt és független, ugyanakkor törékeny is és szabad, mint a madár. Nehezen viselte a helyhez kötött életet, amely bebörtönözte testét-lelkét.
– Mi az a palliatív osztály? – kérdeztem rá gyorsan, talán így közelebb kerülök a titokzatos diagnózishoz, gondoltam.
– Hát szívem, ez olyan hely, ahol elismerik és tiszteletben tartják az igényeimet. Egyágyas szobában vagyok, finom az étel, és képzeld, erdő vesz körül, csicseregnek a madarak, imádom!
Megnyugodtam. A hangja majdhogynem felhőtlen volt és derű sugárzott belőle, bizakodtam, hogy kifelé araszol a depresszióból és javul az állapota mindenféle értelemben végre. Úgy éreztem, hamarosan visszatérhet az élete a rendes kerékvágásba, hiszen hazaköltözött Pestre, találkozhatunk majd gyakrabban, talán ott folytatódik minden, ahol abbamaradt.
A lift felért a 6. emeletre, én pedig megkönnyebbülve kiszálltam, remélve, hogy a szag nem jön velem, taszító volt, émelygett tőle a gyomrom. Felnéztem és láttam, hogy jó helyen járok: Palliatív osztály… és ekkor megállt a szívem és zsibbadt szavak próbáltak az elmém mélyéből utat törni, 35 év mélyről ordított bennem a kíméletlen valóság: ez nem lehet, nem igaz, nem akarom!!!!
Palliatív Osztály
HOSPICE-ELLÁTÁS
Álltam döbbenten a kétszárnyú üvegajtó előtt, épp, mint annak idején, ám ezúttal nem futottam el, átléptem a kétségbeesésemen a barátnőmért, aki türelmetlenül várt odabent. A kelleténél talán kicsit nagyobb lendülettel nyitottam ki az ajtót, majd beléptem a félelem kapuján. Mosolygós hölgy fogadott. Zavartan elhadartam neki, kihez jöttem, ő bátorítóan útba igazított, és egyszerre ott álltam az egyes szoba előtt, halált nem megvető, ám tisztelő bátorsággal. Halkan benyitottam.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá. Az arcán tisztán kivehető volt az arckoponya minden részlete, fénytelen bőre feszesen tapadt a néhai vonásokra, ám a szeme, az a valószínűtlenül égszínkék tekintet megbabonázott. Valódi és szent időutazás volt belenézni, mint fényes, tiszta tükör hívott magába, egy ártatlan gyermek, a néhai Virág nézése volt, melyet sosem ismertem, és most a lelkemig hatolt. Nem tudtam levenni róla a szemem. Csak bámultam az arcát és a szívem megtelt könnyel, tóvá lett, de nem hagyta el a medrét, majd később – intettem magam –, majd ha innen kilépek, majd ha lehetek gyenge és abbamarad a szégyen végre.
– Szia, drágám! – üdvözölt boldogan, és a szemei egyre jobban ragyogtak. Lényéből a szeretet és a hála megfoghatatlan bája, teremtőereje áradt, sugárzóan szép volt és érezhetően szabad.
– Szia, Virágom, hogy vagy? Olyan boldog vagyok, hogy látlak!
– Jól vagyok, végre igazán jól, itt napról napra tér vissza az erőm. A gyógytornász is biztat, szerinte nemsokára nagyokat sétálok újra, megfogadtam, hogy a saját lábamon megyek ki innen!
– Úgy lesz, drága, és reméljük, nem is sokára. Most mesélj, tudni szeretnék mindent, olyan titokzatos voltál, alig beszéltél velem és tereltél, ha kérdeztelek, nem akartam erőszakos lenni, de tudnom kell, mi van veled.
– Nem szeretek erről beszélni, tudod, hogy tavaly nyáron rám ijesztettek azzal a buta diagnózissal, petefészek-daganat, vagy méhnyak, sőt lehet, hogy mindkettő, ugyan már! Annyira bizonytalanok voltak, és a vizsgálatok sem vezettek egyértelmű diagnózishoz, mindenféle súlyos következménnyel ijesztgettek és borzalmas kezeléseket javasoltak, de nem egyeztem bele semmibe, szó sem lehet róla, nem vagyok beteg, ezt tisztán érzem.
– Fájdalmaid vannak? Hiszen súlyos dologgal riogatnak, ami nem kis fájdalommal jár – kérdeztem aggódva.
– Nem, nincsenek, a derekam fáj, az már karácsonykor is szaggatott, tudod, egyéb bajom nincs. Ez a hülye víz zavar a hasamban, meg a lábaimban, de olvastam, hogy ez a folyamat része, szóval drágám, közel járok a gyógyuláshoz, nemsokára együtt barangolunk a Normafa vad zöldjében!
– Így lesz! Virág, a szemeid egészen különösen szépek, egy tizenhat éves lány néz vissza rám, nem lehetsz súlyos beteg, valami bitang erős tisztuláson mentél csak keresztül szerintem, leheletfinom energiák fognak körbe, amióta beléptem érzem. Éterinek tűnsz.
– Persze életem, hiszen elfogytam teljesen! – nevetett jóízűen.
– Tudod, hogy nem erre gondoltam – feleltem, és valóban nem ez okozta a fenti érzeteket, egészen másképp érzékeltem őt, mint korábban. Nyoma sem volt nehézségnek, keserűségnek benne, mint akit nem nyomasztanak földi terhek, tiszta volt, akár a természeti lények, vagy az erdei levegő – Mit tehetek érted?
– Hozzál nekem szusit – mondta nevetve. – Folyton azt kívánom, lazacosat főként, de jólesik az avokádós és az uborkás is. Végre tudok enni újra, megváltás ez nekem!
– Rendben – nevettem –, hozok szusit, útba ejtem az Allee-t legközelebb, ha jövök.
Ezután hosszasan beszélgettünk, felidéztük a régi emlékeket, mintha bepótolhatnánk az elmúlt két évet. Virág szeme gyanúsan csillogott, amikor Baliról beszélt, ott kezdődött a barátságunk, mindkettőnknek fontos volt a csöpp sziget. Amikor elköszöntem, esteledett már. Megöleltem törékeny, gyenge testét, csont és bőr karjai annyi szeretettel fontak körbe, hogy a szívem belesajdult. Nem, ezúttal nem a bánat, inkább a meghatottság okozta, és az öröm, hogy láthattam őt. Kétségem sem volt, hogy már nem tart sokáig ez a száműzetés, és visszatér az életbe, nagyokat nevetünk együtt majd megint, csak ki kell várni, vissza kell pótolnia az elvesztett erőt, lángra kell hogy lobbanjon a szíve, akkor képes lesz élvezni az életet újra, és visszaveszi a hatalmát, amit a betegség elkobzott tőle. Visszatér – mantráztam kifelé menet –, eljövök érte hamar és elfelejtjük végre ezt a rettenetes históriát, el a betegséget és vele minden félelmet, teleszívjuk a tüdőnket, ha innen együtt kilépünk, és messzire fújjuk mindazt, ami még szorongatja bennem ezt a derűs jövőképet.
Türelmetlenül lestem a telefonom kijelzőjét, félóra is eltelt már, hogy utoljára írtam Virágnak, de válasz csak nem érkezett. Én egy doboz szusit szorongattam, az aggodalom meg engem. Kétszer hívtam az elmúlt egy órában és több üzenetet is írtam, furcsa volt, hogy nem reagál. Pár napja borzasztó fájdalmakra panaszkodott és erős fájdalomcsillapítót kapott, nem volt képtelen a gondolat, hogy most is pihen, de a hívásokra, üzenetekre azért válaszolni szokott, sosem némította le a telefonját. Rossz érzés lett úrrá rajtam, nem várhattam tovább, tárcsáztam a kórház számát.
– Miben segíthetek? – kérdezte egy ápoló.
– Szalay Virághoz készülök látogatóba, sajnos nem érem el és aggódom. Érdeklődni szeretnék, hogy jól van-e, megnézné kérem?
– Hívom a főorvosnőt – felelte a férfi zavartan.
Percek teltek el, szívdobbanásokban mértem őket, nem nagyokat vert a szívem, tompán ugrabugrált csak inkább…
– Jó napot, dr. Varjú Ilona beszél, miben segíthetek?
– Szalay Virágot keresem, ó elnézést, jó napot önnek is, indulnék meglátogatni őt, de nem vette fel a telefont, csak nincs valami baj?
– Ön kije a betegnek, kérem?
– A barátnője vagyok.
– Az unokahúgának adhatok csupán felvilágosítást a beteg állapotáról.
– Csak bizonyosságot szeretnék, hogy jól van és mehetek hozzá, hisz vár engem. Talán emlékszik rám, én ücsörögtem az ágya szélén múlt szerdán a vizitnél.
– Sajnos nem mondhatok semmit.
– Nagyon kérem, annyit mondjon azért, hogy indulhatok, nincs rosszul és beengednek hozzá.
– Nem tehetem.
– Rendben, akkor máris indulok.
– Kérem, ne jöjjön. Már nem tud beszélni Virággal. Tekintse úgy, hogy a múltkori találkozás volt a búcsú. Nagyon sajnálom...
Két kövér könnycsepp koppanása törte meg a csendet, néztem, ahogy eggyé válnak a konyhapulton, a sekély könnytó közepébe mártottam az ujjam, csak hogy érintsek, érezzek valamit végre. A következő pillanatban hangos puffanást hallottam a hátam mögül, megpördültem és döbbenten láttam, hogy a rózsás doboz, amiben a kincseimet tartottam, lefordult a polcról. Épp hogy elmozdult a fedele, a tartalma sértetlen volt, egy plüsskakadu gurult csak ki belőle, tisztán, hófehéren. Virággal vásároltuk még Balin, ez volt a barátságunk jelképe, hiszen az állatok szeretete hozott össze minket. Felemeltem a madarat, a tollaiba fúrtam az arcom és zokogva suttogtam:
– Én is szeretlek, Virág. Bon voyage.
