‒ Hozzál csak egy tál lisztet – szólalt meg egy-egy szombat délután anyám, amire én már szaladtam is örömmel, mert tudtam, mi következik. A porzó-hulló liszthóban tapicskolok. ‒ Ne verd ki, tiszta egy leszel – szólt rám ilyenkor, de nem haraggal. Itt voltunk mi végre a saját területünkön anyámmal, a pattogó tüzek, vaslábasok, serpenyők világában. Roppan a kóró a térden ‒ lehetőleg egy mozdulatra –, előkerülnek a kockás vászonszőttesek, amikből úgy szerettem a végén kirázni a lisztet: fehér felhőbe burkolózom, míg a szőttes kockái visszakapják eredeti kék színüket. ‒ Jó lesz, mire hazajön apád a gyárból – tette hozzá anyám.
Alighanem ezt a mondatot már sokszor hallhattam, mert most is ráismerek.
Aztán apám egyszer csak eltűnt, nem volt többé. De anyám továbbra is sütött. Mert nem múlhat egy hétvége se tészta nélkül – mondogatta. Idegesen kavarta a cukros darált diót, egy deci tejjel felengedte, vigyázva, hogy ne legyen túl lágy. ‒ Neked nincs itt semmid, te egy bekerült vagy! Senki és semmi vagy! – ismételgette közben gépiesen, amit szerinte a sógornői vágtak oda neki. Félhangosan, csak úgy magának. De azért vitte a pékhez a jókorára dagadt tepsi tartalmát, a legfagyosabb téli napokon is kiállta a sorát.
Költözéskor a nehéz öntöttvas mák- és diódarálót, amit még apámmal vettek, gondosan becsomagolta, minden ütött-kopott serpenyőt autóra rakott. ‒ Legalább ennyi maradjon, ha már mindent itt kell hagynunk másoknak – mondta.
A költözés.
Egy szürke, metálos fényű autó lassít, majd a ház előtt megáll. Összerezzenek – mindig, ha valaki be akar jönni –, de erőt parancsolok magamnak. Jöjjön, aminek jönnie kell. Egy köpcös, hanyag járású, ötvenes férfi. Kezében jókora kulcscsomót zörget, derekán tekintélyesen kidudorodó övtáska. Látszik rajta, hogy otthonos a világban, jön-megy, üzletel. Fülén mindig ott a telefon. Az a típus, aki mindig tudja, mi az érdeke, és hogy ezt hogyan érje el. Ahogy az anyám szokta mondogatni: meg van vetve az ágya. Vele beszéltem telefonon a ház miatt. Akkor most jön szemrevételezni a házat, villant át az agyamon.
A férfi röviden elhadarja a nevét, de keze a zsebében. Ezek csak a szükséges körök, de jelentősége nincs. Tudja, hogy övé lesz a házrész. Azért, amikor egy alig több mint húszéves lány heppen eléje – tizenhétnek is alig látszik –, kissé gyanakodva forgatja a szemeit. Nem ehhez szokott. Ahhoz szokott, hogy minden erejét latba véve győzködi a tulajdonost, hogy csak ennyit és ennyit ér, és miért ér ennyit a ház, nem többet. A késhegyre menő vitákhoz szokott, aminek már minden bugyrát kiismerte, otthonosan lavírozik bennük. Ez most így túl egyszerű.
Azt sem érti, hogy miért költözünk el. Munkalehetőség, vagy talán férjhez menés miatt? – itt sokatmondóan méreget. Egyik sem, szólal meg anyám nagy hangon, azért, mert nem tudunk meglenni egy udvaron a sógornőmékkel. ‒ Mert nem térnek tőlem, hogy én egy bekerült vagyok – mondja.
Érzem, ahogy a szemem idegesen rebben, de megszoktam már ezt.
A férfin látszik, hogy a válasszal nem tud mit kezdeni. Ráadásul nem is városba költözünk, ami mégiscsak feljebbjutás lenne, hanem egy másik, akárhogy is vesszük, lepukkant faluba. Ahol se víz, se gáz, semmi infrastruktúra. ‒ Hogy megszabadulnak a sváboktól? Most meg akkor románok között lesznek – teszi hozzá. De végül vállat von, nem az ő dolga. Felőle csináljon mindenki, amit akar – nem mondja ki, de ez van az arcára írva. Fő, hogy a kívánt összegért a házrészt megkapja.
Három napunk van. A feltételeket a vevő szabja. Bele sem gondolok, de mindenbe beleegyezem. Fogalmam sincs, mennyi időt vesz igénybe a bútorok és mindenféle javak összepakolása, és azt sem tudom még, hogy a bútorszállítót előre le kell foglalni. És azt sem tudom, milyen érzés éjszaka feltornyozott dobozok között aludni, amikor a saját ház már nem saját többé. Mert az a néhány éjszaka a puszta falak közt csak kegyelemkenyér. Negyedik napra virradó éjszaka után megjelenik a tulaj, és ha még itt talál minket, erővel kirakhat.
Azt sem tudom még, hogy a házrészért kapott nevetségesen kicsi összeg ahhoz sem elég, hogy a másik faluban kinézett, jóval rosszabb állapotú házat megvegyük. Hogy körömszakadtig kell alkudozni egy másik házért. Mert a pénz nem játék, ahhoz mindenki ragaszkodik.
És azt sem tudom még, hogy anyámmal akkor szakítottam anyaként, amikor álmát megvalósítottam.
Aztán az új ház.
Szakadt kerítéshez támasztott rozsdás fémlemezek, gödrösre taposott földes tornác, a falrepedések közé akár a tenyerem is befér. Habár július van, az ablak előtti elvadult akácbozótot megverte már a nyár, a lombok porosan csüngenek alá. Az udvaron a parlagfű bokornyivá nyurgulva szórja szélnek milliárdnyi pollenjét. A kertben bogáncs, szamárkóró, hernyólepte száraz eperfa. Ahogy a tornác falának nekidőlök, egy-egy vályogdarab puhán lehull.
Itt a tekintetet nem határolja semmi. Amíg csak ellátni, kiégett, sárga legelő, csak nagyon messze húzódik egy vékony fasor.
Messzire el lehet látni, de nincs mit nézni.
Lassan összeszedtük magunkat, úgy-ahogy. Vártam valamit, magam sem tudtam, mit. Előbb csak hogy vége legyen a napnak, a hétnek, a télnek. Gyakran ottfelejtettem magam az ablak előtt anélkül, hogy gondoltam volna valamire.
Mígnem egy nap beállított Zoltán. ‒ Nem találkoztunk mi már valahol?
Ráhagytam, hogy igen, lehetséges.
Innentől kezdve a folytonos Zoltánra való várakozásban teltek a napok. Soha nem mondta meg, mikor jön, hanem egyszer csak megjelent. Eleinte gyakrabban, később egyre ritkábban. Mindig váratlanul, alkalomszerűen. Nyári éjszakákon két fénycsóva bevilágítása az ablakon. Mivel autója volt, szabad volt.
Talán tíz éve már és biztosan szombat ‒ bár ennek tíz év távlatából már nincs jelentősége –, porzóan hulló liszthó helyett tapadó esőcseppek, és az ágyban a reménytelenségbe burkolózott ember formájú alak mintha nem is létezne, senki lenne. A konyhából viszont előbb csak a melegedő tepsi bádogszaga, majd a piruló édes tészta illata minden kétséget kizáróan létezőn. Sőt adományként, ahogy a melegtől a tészta kicsattan, és túlkel a tepsin. De mégis egyben marad, nem folyik el, mint az idő.
A hiábavaló várakozásban az idő időtlensége a legrosszabb. Hogy hiába van minden kétséget kizáróan szombat, ez nem jelent semmit, mindegy, hogy most van, vagy egy héttel később vagy korábban. És egyáltalán, mi a különbség a szombat és a hétfő között? Az időt ugyanis csakis a várakozás tette idővé, majd a minden várakozást elfelejtető két fénycsóva bevillanása a sötét ablakon. Az autó motorja egyre közelebbről berreg, majd leáll. Ekkor ért célhoz az idő. Ezután viszont már hiába lesz sötét, mert a sötétnek nem lesz többé ideje.
Hogy Zoltán eltűnt, lelépett, az a sötét volt a maga valóságában. Úgy dacoltam vele, hogy éjjel nem aludtam. Csak azért sem. Nyitott szemmel bámultam a sötétbe, a háttérben rádió zümmögött. Félálomban a Notturno műsorvezetőjének nyugodt férfihangja. Csak hajnal felé éreztem, mintha valaki leszorítaná a szemhéjam, amikor már a kék derengés festette be az ablaküveget.
Vaksin hunyorgok az erős reggeli fényben.
– Úgy kell neked, ne fogóztál volna vele! Az a te bajod, hogy nincs benned ambíció, megelégszel akárkivel – ennyit mond anyám, mikor látja, hogy már végképp nincs mit mondania.
Anyám nem próbált vigasztalni, tudta, hogy úgysem volna értelme. Ő messzebbről érkezett, messzebbre lát. Sok-sok szitából hulló lisztzápor van már mögötte. Érte se jött el, akit várt, és ha el is jött, végül kiderült, hogy nem őt várta. A szombat délutánok esőjétől a kemence fűtésével védte magát. Számolta a kévéket, hogy a kemence elég forró legyen. Kimért mozdulatokkal keverte a lisztet, mértanilag pontosan húzta ki a tésztát a gyúródeszkán, majd végül a pontosan betartott sütési idő után a még forró tésztát az asztallapra borította. Mert a tészta időben él, már néhány perces túlsütés is szárazzá, keménnyé teheti. Az elkészítés és sütés ideje valódi idő, nem holmi képzelgés, olyan, mint a nap járása.
A várakozás most már nem éjszakai kísértet, a részemmé vált. Anyám mozdulataival nyújtom a darázsfészket, kenem rá a cukros, darált diót vigyázva, hogy egyenletesen eloszlassam. Most azt mondom, hogy én, mert én kelesztek, én sütök.
De lehet, hogy anyám emlékezik rám.
Az ember végigmegy a város sétálóutcáján, és csodálkozik. Persze nem azért, mert még sosem járt ott, és annyira lenyűgözné a látvány. Az épületek egyébként szépek, az utcakép elég kellemes, no de az emberek! Valami nagyon megváltozott az utóbbi években. Az emberek ugyanis már nemcsak úgy járnak-kelnek, nemcsak úgy egyszerűen jönnek-mennek, sétálnak vagy sietnek, hanem mindenfélét csinálnak is közben a kezükkel.
Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.
Hiszek a köznapokról szóló történetek fontosságában. Abban, hogy maradjon valami az újrakezdések, emlékidézések szereplőinek viselt dolgairól.
Mert általuk népesül be a nagybetűs élet. Ők azok, akik impériumváltáskor diadalkaput ácsoltak, megjárták a frontokat, vagy éppen a precedniket várták…
A nyolcadik napon Ráhel levetette a megszaggatott ruhát, megfésülködött és megfürdött. A ház mögül, ahol kiöntötte a vizet, a Koponyahegyre látott: a kopár hegyoldal derekán két göcsörtös olajfa kapaszkodott az égbe, s a vesztőhelyen, ahol pár napja még a keresztek álltak, néhány távoli alak lépdelt lassan.
Ez egy hivatal. A belváros szívében van a központja, de egyébként minden kisebb városban vagy faluban, sőt minden erdő szélén, a legkietlenebb helyeken is van ilyen akkor, ha annak közelében laknak emberek. Maga is tudja, hogy az ember társas lény, szóval érdemes ellátogatnia erre a helyre, hogyha szerelemre vágyik. De ez nem olyan szerelem, amire most maga gondol, hogy csak komolytalan, buja vágyakat kielégítő szerelmet közvetítenek ott.
Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink.