Kellei György: Így lettem hajléktalan

2020. szeptember 13., 08:22
Jovián György: Bontás II. (olaj, vászon, 150 × 200 cm, 2009)

Amikor még normális mederben csordogált az életem, hidegen hagytak a hajléktalanok. Átnéztem rajtuk. Nem vetettem meg mélyen őket, de szentül hittem, hibásak abban, hogy ez lett a sorsuk. Néha ismerősöket láttam köztük, ám a régi, elégedett és büszke vonások gyökeresen átalakultak rajtuk. Gyűrött, barázdált arcokba ütköztem; napbarnított bőrükkel együtt zsugorodtak érzékszerveik is. Körmük alatt feketéllett a kosz, fogaik kihulltak, lappangó betegségeik miatt csoszogtak, harákoltak, bűzlöttek, a szájukból nikotin- és alkoholszag áradt.

Az egykori katonatiszt, aki harmincnyolc éves koromban mint behívott tartalékos tizedest megalázott a nyílt utcán, most szakállasan, gügyögve a markát tartotta alamizsnáért. Felismertem az általános iskolai matektanárt is, aki a válása után mindennap pocsolyarészegre itta magát; az ötvenéves, sikkasztó könyvelőnő pedig maga alá piszkítva a buszállomásokon dekkolt, miután szabadult a börtönből.

Mindig beleborzongtam a látványba, és felfordult a gyomrom. El nem tudtam képzelni, hogy önhibájukon kívül jutottak erre a sorsra. Aztán én is a társukká szegődtem, két éven át osztoztam sanyarú életükben… Gépészmérnökként dolgoztam egy mezőgazdasági gépalkatrészeket készítő gyárban. Exportra is termeltünk, sokat utaztam a volt szocialista országokba. Éppen kéthetes lengyelországi küldetésről jöttem haza. Itthon azzal fogadott a feleségem, hogy bezárt a gyár, felszámolják a munkahelyemet. Ötvennégy éves voltam ekkor. Későn nősültem, jóval fiatalabb feleségemtől kislányom született. Csaknem egy éven át nem tudtam elhelyezkedni. Az asszony zsörtölődött, panaszkodott a pénztelenség miatt, aztán fogta magát, a fejem fölül eladta a lakótelepi lakását (a szüleitől kapta még lány korában), és a gyerekünkkel Belgiumba költözött a kamaszkori szerelméhez, aki jól menő fűrészüzemet működtetett.

Még nem éreztem, hogy veszély fenyegetne, elfogadható körülmények között tengődtem. Egy alföldi cég apartmanházakat épített a Balatonnál. Másfél évig lesz munkám. Gépkezelőnek vettek fel. Lakókocsiban laktam a vendégmunkásokkal. Belenyugodtam a helyzetembe, de szorgalmasan böngésztem az újságok álláshirdetéseit. Bárhova elmentem volna mérnöki beosztásba, de a szerencse elkerült. Nőkkel vigasztalódtam. Száznyolcvanhat centi magas vagyok, jóvágású, jó kondíciójú férfi, arcomról sugárzik az értelem, bizakodtam. Kevés visszautasításban volt részem. Önbizalmam a kilátástalanság ellenére sem ingott meg.

Megismertem egy orvosnőt, akit egy lázas munkáshoz hívtak ki. A kolléga tüdőgyulladást kapott, a hölgy naponta látogatta, injekciózta. Anita két évvel idősebb volt nálam. Randiztunk, együtt vacsoráztunk, moziba és színházba jártunk. Már régen megözvegyült, és egy ódon villában lakott az óváros és a fürdőtelep határán. Két férjezett lánya és három unokája volt. Mindnyájan Budapesten éltek. Pár hónap elteltével Anitához költöztem. Kiléptem az alföldi cégtől, és mivel rengeteg iparosmunkához értek, elkezdtem a villa felújítását: csempéztem, parkettáztam, villanyt szereltem, tapétáztam, festettem, mázoltam. Remekül kijöttünk egymással, azt hiszem, boldog voltam Anitával. A boldogság a tudósok szerint jó egészség és rossz memória. Igyekeztem elfelejteni a magányos éveket. Anita kissé telt volt, az orrát nagyra és hegyesre formálta a Teremtő, de szeretete és ragaszkodása minduntalan megbabonázott. Imádtam… Három és fél évet éltünk együtt. Ám egy márciusi napon órák alatt elment. Hajnalban belázasodott, kapkodva lélegzett. Orvost hívtam, aki riasztotta a mentőket. Anita addigra elvesztette az eszméletét. Küzdöttek az életéért, de hamarosan meghalt. Soha nem tudtam meg, hogy mi okozta a halálát. Lányai a temetést követően odaléptek hozzám, és durván közölték velem, holnapra takarodjak el a házból: „Andris, nem akarunk ott látni. Rajtunk nem élősködsz!” A ruháimat és a cuccaimat kidobálták az udvarra.

Megtakarított pénzemből szobát vettem ki a közeli nagyvárosban. Mikor már nem tudtam fizetni a bérleti díjat, magához vett egy hajdani kollégám, akinek az iszákossága miatt tönkrement az élete. A hírhedt „pokoli toronyban” lakott, amely korábban munkásszállásként működött, majd lerobbanva évtizedek óta a perifériára sodródott emberek otthona lett. Vedeltünk és éheztünk. Lefogytam, az erőm elhagyott. A kollégám nyár elején befogadott egy prostituált nőt, aki miatt nem volt maradásom. Őszig a színházkertben vertem tanyát, a magas támfal tövében aludtam, kartondobozokból csináltam fekhelyet. Lerongyolódtam, guberált göncökben jártam, a kórház vécéjében, a csapnál mosakodtam. Napközben a bevásárlóközpontok bejáratánál üldögéltem, és eldobált cigarettacsikkeket szívtam. Időnként a markomba ejtettek egy-egy fémpénzt, vagy odaadták a bevásárlókocsit, hogy toljam vissza a többi közé. Ha szerencsém volt, nem húsz forinttal, hanem százzal lettem gazdagabb. Előfordult az is, hogy az emberek a drága kocsijukból hajították elém a pénzt, hogy ne kelljen közel jönniük bűzlő testemhez. S nevettek, amikor sietve és dülöngélve rátapostam a guruló fémdarabra. Általában ingyenkonyhán ebédeltem, és télre bevonultam a hajléktalanszállóra. Négy-öt hét elteltével azonban meglógtam, a csavargók gonoszságát, acsarkodását, már-már állatias magatartását képtelen voltam elviselni. Inkább hóban, fagyban töltöttem az éjszakákat, és ha mázlim volt, egyegy kóbor kutya vagy macska pár falatért cserébe melegített. Sokszor éreztem úgy, hogy lázas vagyok. A fogaim is bizseregni kezdtek, az egyik meglazult, töredezett körmű ujjaimmal rángattam ki, aztán hosszasan köpdöstem a vért.

A rendőrök néha bevittek a kapitányságra, mivel hiányoztak, illetve érvényességüket vesztették az igazolványaim. Nem tartottak bent sokáig, mert büdösebb voltam, mint egy pöcegödör.

Az álmatlan éjszakákon próbáltam magyarázatot keresni mostoha sorsomra. Miért kerültem taccsvonalon kívülre? Hol hibáztam? Mit rontottam el? Vádolhatom-e magam mindezért? Furcsa, de nem éreztem gyűlöletet senki iránt, nem forrt bennem csendes bosszú. Mit is tehetnék?

Csak később említették, hogy két év vánszorgott el így az életemből. Az idő nem létezett számomra… Egy nyári délelőtt félig-meddig fogyasztható zöldségek, gyümölcsök után kutattam a vásárcsarnok szemeteskonténerében. Behajoltam, és kapaszkodva, mint a piaci kofák mérlegének a nyelve, ide-oda himbálództam a konténer szélén, amikor az ismerős rendőr megszólított: „András, magát keresik.” Hátrabillentem, a gyengeségtől tántorogtam, de azért lábra álltam. Tornacipőmből kilógtak körömgombás ujjaim. Magas, fiatal és elegáns lány állt előttem. Tiszta és jóságos szemébe néztem. Ilyen volt kiskorában is. Nem olyan hideg, mint az anyjáé. Elérzékenyültem, pedig a lélek már régen elhagyta a testemet. A lányom a vállamra borult, és zokogva átölelt.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)