Amikor még normális mederben csordogált az életem, hidegen hagytak a hajléktalanok. Átnéztem rajtuk. Nem vetettem meg mélyen őket, de szentül hittem, hibásak abban, hogy ez lett a sorsuk. Néha ismerősöket láttam köztük, ám a régi, elégedett és büszke vonások gyökeresen átalakultak rajtuk. Gyűrött, barázdált arcokba ütköztem; napbarnított bőrükkel együtt zsugorodtak érzékszerveik is. Körmük alatt feketéllett a kosz, fogaik kihulltak, lappangó betegségeik miatt csoszogtak, harákoltak, bűzlöttek, a szájukból nikotin- és alkoholszag áradt.
Az egykori katonatiszt, aki harmincnyolc éves koromban mint behívott tartalékos tizedest megalázott a nyílt utcán, most szakállasan, gügyögve a markát tartotta alamizsnáért. Felismertem az általános iskolai matektanárt is, aki a válása után mindennap pocsolyarészegre itta magát; az ötvenéves, sikkasztó könyvelőnő pedig maga alá piszkítva a buszállomásokon dekkolt, miután szabadult a börtönből.
Mindig beleborzongtam a látványba, és felfordult a gyomrom. El nem tudtam képzelni, hogy önhibájukon kívül jutottak erre a sorsra. Aztán én is a társukká szegődtem, két éven át osztoztam sanyarú életükben… Gépészmérnökként dolgoztam egy mezőgazdasági gépalkatrészeket készítő gyárban. Exportra is termeltünk, sokat utaztam a volt szocialista országokba. Éppen kéthetes lengyelországi küldetésről jöttem haza. Itthon azzal fogadott a feleségem, hogy bezárt a gyár, felszámolják a munkahelyemet. Ötvennégy éves voltam ekkor. Későn nősültem, jóval fiatalabb feleségemtől kislányom született. Csaknem egy éven át nem tudtam elhelyezkedni. Az asszony zsörtölődött, panaszkodott a pénztelenség miatt, aztán fogta magát, a fejem fölül eladta a lakótelepi lakását (a szüleitől kapta még lány korában), és a gyerekünkkel Belgiumba költözött a kamaszkori szerelméhez, aki jól menő fűrészüzemet működtetett.
Még nem éreztem, hogy veszély fenyegetne, elfogadható körülmények között tengődtem. Egy alföldi cég apartmanházakat épített a Balatonnál. Másfél évig lesz munkám. Gépkezelőnek vettek fel. Lakókocsiban laktam a vendégmunkásokkal. Belenyugodtam a helyzetembe, de szorgalmasan böngésztem az újságok álláshirdetéseit. Bárhova elmentem volna mérnöki beosztásba, de a szerencse elkerült. Nőkkel vigasztalódtam. Száznyolcvanhat centi magas vagyok, jóvágású, jó kondíciójú férfi, arcomról sugárzik az értelem, bizakodtam. Kevés visszautasításban volt részem. Önbizalmam a kilátástalanság ellenére sem ingott meg.
Megismertem egy orvosnőt, akit egy lázas munkáshoz hívtak ki. A kolléga tüdőgyulladást kapott, a hölgy naponta látogatta, injekciózta. Anita két évvel idősebb volt nálam. Randiztunk, együtt vacsoráztunk, moziba és színházba jártunk. Már régen megözvegyült, és egy ódon villában lakott az óváros és a fürdőtelep határán. Két férjezett lánya és három unokája volt. Mindnyájan Budapesten éltek. Pár hónap elteltével Anitához költöztem. Kiléptem az alföldi cégtől, és mivel rengeteg iparosmunkához értek, elkezdtem a villa felújítását: csempéztem, parkettáztam, villanyt szereltem, tapétáztam, festettem, mázoltam. Remekül kijöttünk egymással, azt hiszem, boldog voltam Anitával. A boldogság a tudósok szerint jó egészség és rossz memória. Igyekeztem elfelejteni a magányos éveket. Anita kissé telt volt, az orrát nagyra és hegyesre formálta a Teremtő, de szeretete és ragaszkodása minduntalan megbabonázott. Imádtam… Három és fél évet éltünk együtt. Ám egy márciusi napon órák alatt elment. Hajnalban belázasodott, kapkodva lélegzett. Orvost hívtam, aki riasztotta a mentőket. Anita addigra elvesztette az eszméletét. Küzdöttek az életéért, de hamarosan meghalt. Soha nem tudtam meg, hogy mi okozta a halálát. Lányai a temetést követően odaléptek hozzám, és durván közölték velem, holnapra takarodjak el a házból: „Andris, nem akarunk ott látni. Rajtunk nem élősködsz!” A ruháimat és a cuccaimat kidobálták az udvarra.
Megtakarított pénzemből szobát vettem ki a közeli nagyvárosban. Mikor már nem tudtam fizetni a bérleti díjat, magához vett egy hajdani kollégám, akinek az iszákossága miatt tönkrement az élete. A hírhedt „pokoli toronyban” lakott, amely korábban munkásszállásként működött, majd lerobbanva évtizedek óta a perifériára sodródott emberek otthona lett. Vedeltünk és éheztünk. Lefogytam, az erőm elhagyott. A kollégám nyár elején befogadott egy prostituált nőt, aki miatt nem volt maradásom. Őszig a színházkertben vertem tanyát, a magas támfal tövében aludtam, kartondobozokból csináltam fekhelyet. Lerongyolódtam, guberált göncökben jártam, a kórház vécéjében, a csapnál mosakodtam. Napközben a bevásárlóközpontok bejáratánál üldögéltem, és eldobált cigarettacsikkeket szívtam. Időnként a markomba ejtettek egy-egy fémpénzt, vagy odaadták a bevásárlókocsit, hogy toljam vissza a többi közé. Ha szerencsém volt, nem húsz forinttal, hanem százzal lettem gazdagabb. Előfordult az is, hogy az emberek a drága kocsijukból hajították elém a pénzt, hogy ne kelljen közel jönniük bűzlő testemhez. S nevettek, amikor sietve és dülöngélve rátapostam a guruló fémdarabra. Általában ingyenkonyhán ebédeltem, és télre bevonultam a hajléktalanszállóra. Négy-öt hét elteltével azonban meglógtam, a csavargók gonoszságát, acsarkodását, már-már állatias magatartását képtelen voltam elviselni. Inkább hóban, fagyban töltöttem az éjszakákat, és ha mázlim volt, egyegy kóbor kutya vagy macska pár falatért cserébe melegített. Sokszor éreztem úgy, hogy lázas vagyok. A fogaim is bizseregni kezdtek, az egyik meglazult, töredezett körmű ujjaimmal rángattam ki, aztán hosszasan köpdöstem a vért.
A rendőrök néha bevittek a kapitányságra, mivel hiányoztak, illetve érvényességüket vesztették az igazolványaim. Nem tartottak bent sokáig, mert büdösebb voltam, mint egy pöcegödör.
Az álmatlan éjszakákon próbáltam magyarázatot keresni mostoha sorsomra. Miért kerültem taccsvonalon kívülre? Hol hibáztam? Mit rontottam el? Vádolhatom-e magam mindezért? Furcsa, de nem éreztem gyűlöletet senki iránt, nem forrt bennem csendes bosszú. Mit is tehetnék?
Csak később említették, hogy két év vánszorgott el így az életemből. Az idő nem létezett számomra… Egy nyári délelőtt félig-meddig fogyasztható zöldségek, gyümölcsök után kutattam a vásárcsarnok szemeteskonténerében. Behajoltam, és kapaszkodva, mint a piaci kofák mérlegének a nyelve, ide-oda himbálództam a konténer szélén, amikor az ismerős rendőr megszólított: „András, magát keresik.” Hátrabillentem, a gyengeségtől tántorogtam, de azért lábra álltam. Tornacipőmből kilógtak körömgombás ujjaim. Magas, fiatal és elegáns lány állt előttem. Tiszta és jóságos szemébe néztem. Ilyen volt kiskorában is. Nem olyan hideg, mint az anyjáé. Elérzékenyültem, pedig a lélek már régen elhagyta a testemet. A lányom a vállamra borult, és zokogva átölelt.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.