Kovács Magda: Jégvirág

2024. február 05., 10:18
Dr. Tóta Krisztián: Téli tópart

Máig hálás vagyok Teremtőmnek, hogy pont ide helyezte életem bölcsőjét, ezek közé az erdők borította dombok, zöldellő rétek, vízmosások szaggatta ugarok, vadvirág illatú legelők s mezők közé, ide Gömörbe. Ide, ahol minden kelléke adott volt a boldog gyermekkornak. Gyönyörű természet, korlátlan szabadság, se vége, se hossza bolyongások a határban, kincskeresések a vízmosások mélyén, reménykedve, arany után kutatva a tavaszi hóolvadások és nyári felhőszakadások utáni, hegyekből lezúduló áradat üledékében. Vagy fejveszett menekülés a felbolygatott darazsak elől, egyenest bele a Turóc-patakba, nyomunkban a dühös rajjal. Fürdőzések, rákászás, halászás, libapásztorkodás a tarlókon a halványuló hajnali csillagok alatt. Miközben az idő szinte megállni látszott felettünk, lassan araszolva az ősz felé, hogy bevezessen bennünket a színek paradicsomába, a hűvösödő, de friss, üde reggelekbe, az utolsó, egyre rövidülő erdei sétákra, amire már csak a legbátrabbak mertek vállalkozni az erdő mélyéről előkúszó sejtelmes homály és gyanús csend miatt.

Itt minden napnak, évszaknak megvolt a maga varázsa. Volt tavaszi, nyári, őszi és téli varázslat. S mind közül a téli volt a legkülönösebb, semmihez nem fogható. Az első háromnak voltak rokonvonásaik, ám a tél nem a folytatásuk volt, hanem egyedülálló és magányos. Áhítatos várakozás előzte meg az érkezését. Az öregek csontjai erősebben hasogattak, az erdők, mezők vadjainak odúi, búvóhelyei körül szorgoskodtak, s az emberek tűzifát halmoztak fel az udvarok végében, szemlét tartottak a háziállatok sorában és valamennyit a helyükre terelték. Így volt ez régen, gyerekkoromban, amikor még éltek a falusi hagyományok, s mi azokhoz igazítottuk életünk folyását.

Akkoriban így vártuk a telet. S a tél meg is érkezett. Apró késésekkel, de mindig megjött. A fehér szépség, a koronás király! Uralkodó volt, leigázó és felemelő. Mindig más belépővel érkezett. Olykor úgy robbant be hozzánk, mint egy őrjöngő vén király, haját, szakállát bőszen tépve, mély orgonahangon bömbölve, átkozódva, zúgó szélvihart gerjesztve, hogy csak nyögtek és recsegtek erejétől a temető vén fái a falu fölött. Máskor meg észrevétlenül jött. Egyszer csak ott volt egy reggelen, megdermesztve a földet, befagyasztva a vizeket, zúzmarába öltöztetve a fákat, háztetőket, a barna mezőket, jégvirágokkal díszítve az ablakokat. És lehullott az első hó, hirtelen minden elcsendesedett, szelíden borultak össze a szűzi fehérbe öltözött fák. Az erdők közelebb jöttek a faluhoz, ahol a megilletődött csendben csak a kéményekből felszálló füst jelezte az életet. Mindaddig, amíg vidáman viháncolva el nem leptük mi, izgatott, boldog gyerekek az udvarokat, domboldalakat. Húztuk, nyúztuk a szánkókat a tapadó friss hóban, belehemperegtünk, ízlelgettük. Képtelenek voltunk eltelni vele, és máris vártuk a következő hóesést. És az jött menetrendszerűen, gyűlt a kertekben, udvarokban, szinte átcsordulva a kerítéseken. És jöttek könyörtelen zimankók, amikor bent kellett kuksolnunk a melegen.

– Hogyan lesznek a jégvirágok? – kérdeztem édesanyámtól egy különösen vadul tomboló viharos délelőtt, amikor még az ablakon sem lehetett kilátni a finom csipkézetű, bonyolult, kibogozhatatlanul összefonódott indák sűrűjén át. Furcsa, nem e világi fényben úszott a konyhánk, talán a mintázatba szőtt jég lelkétől.

– Azt csak a Jégtündér tudja – válaszolta kapásból édesanyám, a nagy mesélő. Nekünk mindenre voltak tündéreink. Tündérek hada nyüzsgött körülöttünk, hogy alkalomadtán segítsenek, megvédjenek bennünket. Akkori gyermeki értelmemmel nem fogtam fel, nem láttam a felszín alatt sötétlő nehézségeket. Anyám mindent elkövetett, hogy ne is lássam. Sem én, sem a testvéreim. Azért volt a sok mese és a tündérhad.

Januárban, amikor javában ropogott a fagy, mi is levágtuk a disznónkat. Ez a hónap volt a disznóölések, disznótorok ideje a faluban. Szüleim nagyon készültek. Előző este anyám a sógornőivel, nővérével és néhány vidám szomszédasszon - nyal vöröshagymát, fokhagymát pucolt, majd összekészítették a fűszereket, fazekakat, tálakat, kondérokat. Teknőket kölcsönöztek vagy hozattak vissza más rokonoktól, ismerősöktől. Egyet hurkamosásra, egyet a szalonna, oldalas és sonkák besózásához. Apám kijelölte a segítőit, akik majd erősen tartják a szegény állatot, amíg ő leszúrja. Egyetlen döféssel, a híres bajonettel, amit vászonba csavarva a duplafenekű ebédlőasztalban rejtegettek előlünk. Félelmetes szúróeszköz volt. Apám soha senkinek nem adta a kezébe. A vidám sürgés-forgástól én egyre szomorúbb lettem, sajnáltam a disznónkat, és éjszaka azon töprengtem, hová tudnám elszöktetni. Mesebeli erdei házikóról vizionáltam, ahol mi ketten szépen elrejtőzhetnénk a világ és a bajonett elől. Reggel a halk neszezésekre a húgommal máris párnákat, dunnát csavartunk a fejünkre, és halálra válva próbáltuk nem meghallani a fájdalmas sikolyt, ami apám ügyességének köszönhetően rövid volt és egyszeri. A húgom bátorkodott ki elsőnek az udvarra. Valamivel később, amikor a sejtelmesen derengő jégvirágokon át megláttam a fellobogó örömtüzet, amit mint egy pogány szertartáson a leölt állat körül csoportosulók tápláltak szalmával (perzselték a disznót), én is bátorságot vettem magamon, és kimentem. Amikor megpillantottam egykori disznónkat az udvar közepén az ólajtón feküdve, idegenül és felismerhetetlenül, elmúlt a szívfájdalmam, és a többi, vérrel kevert, fekete hólatyakban bámészkodó gyerekkel együtt ugráltam a felfelé kanyargó tüzes pernyék után. De azok elérhetetlenek voltak, lobbantak egyet a fejünk felett, s feketén hullottak vissza, körös-körül hosszú időre bemocskolva a fehér havat. Később kezdtünk terhükre lenni a sürgő-forgó felnőtteknek, főleg az asszonyok voltak türelmetlenek – „mindenütt láb alatt vagytok” –, és elküldtek. Miután meguntuk az innen oda, onnan ide üldöztetést, a havas udvarra menekültünk, s addig szánkóztunk, amíg a holdfényben meg nem láttuk a mulatókat, ahogy befordulnak a kapunkon. Ennek a szokásnak nem ismerem az eredetét és jelentését, de disznótor idején mindig megjelentek, bekormozott arccal, vagy valami csúf álarcban, öreg, rongyos koldusnak vagy cigányasszonynak öltözve, és egy kis kóstolót kunyeráltak. Ez mindig jó mókának bizonyult. A mulatozók fiatal rokon lányok voltak, és amikor a jó gömöri szilvóriumtól, amit apám egyre sűrűbben öntögetett a férfiaknak – hiába nézegetett anyám figyelmeztetően feléje –, kissé felforrósodott a hangulat, alaposan megviccelték őket, s azok sikongatásokkal jelezték, hogy nincs ellenükre a móka.

Végül eljutottunk a disznóölés fénypontjához, a vacsorához, a torhoz. Alig ismertem rá a sebtében átrendezett konyhánkra, középen egy hosszú asztallal, annyi székkel, amennyi nekünk nem is volt. A szomszédok hordták össze, de szükség is volt rá, mert se vége, se hossza nem volt a sorakozó vacsoravendégeknek. Rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak. Ez így ment akkoriban Gömörben. Megosztottuk egymással az örömeinket s földi javainkat egyaránt. Bőségesen került az asztalra mindenből, ami akkoriban szokásban volt. Májgaluska-leves, főtthús-halmok, töltött káposzta, pecsenye, sült kolbász és hurka. Jó rokonaink, barátaink és szomszédaink pedig nem kínáltatták magukat, ettek és poharazgattak vidám anekdotázások közepette. Később áttértek a furcsa, talán soha meg nem történt kalandok mesélésére. Nagy részüket már kívülről fújtuk, de azért áhítattal és tisztelettel hallgattuk. Jó volt a finom ételekkel eltelt boldog rokonok körében ellazulni, s látni, hogy anyám sem érzi szükségét a tündérhadnak. Csak mikor kikísérte az utolsó vendéget is, dőlt fáradtan az ajtófélfának.

– Hála Istennek, mind elmentek! – s nem tudom, kinek vagy minek szólt a sóhaja.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)

Legnézettebb
2024. április 06., 11:20
2024. április 09., 10:15
2024. április 12., 10:23