Szeretem az orvosokat. A megfontolt fajtákat, akik figyelnek, bólogatnak, felismerik a ritka betegségeket, mert én igazán sosem kapok el hétköznapi, buszon terjedő náthát, aztán azokkal a sejtelmes betűkkel megírják a receptet. Csak az ápolókat nem szeretem. Beviharzanak, kikapják a drága doktornő kezéből a papírt, és úgy vágják be az ajtót, mintha a sokk a kezelés része lenne.
De olyan jóravaló doktorokat, akik el is viselik a mitugrász asszisztenseket, ritkán kap az ember. Egyszer találtam egyet, Kati doktornőt, pár hónapra költözött a városba, hogy közelebb legyen az unokájához, de nem sokáig maradt, mert összevesztek a fiával. Fontolgattam is, hogy utánamenjek, két-három órát vonatozzak, hogy megállapítsa a himlőmet, de a társadalmi felelősségtudat megállított. Beértem egy darabig a kisvárosi orvostanoncokkal, mert a szépírásuk, bazsalygásuk és magyarázatuk egy csepp szakmaiságot nem tükrözött.
De most hogy hagyhattam volna, hogy a szívsorvadásom kezelés nélkül maradjon?
Kapusként hallok az új trendekről. Köszönés nélkül suhannak el mellettem a diákok, de nem baj, mert közben beszélgetnek, elejtik, hogy a Webbeteg szerint depressziósak, és én ilyenkor le is csapok, beülök a székembe és pötyögök. Így tudtam meg azt is, hogy probiotikumot kéne szednem. A napi néhány óra böngészés után, egy reklám által kapcsolatba kerültem egy bizonyos Mikhaóval is. Hetente küldött leveleket, sok olyan betegségről írt, amiket én még elképzelni sem tudtam. Azt is írta, hogy az emberek többségének le van blokkolva a szívcsakrája. Be is pánikoltam rendesen, amikor egy délután, a szunyókálásomból arra ébredtem, hogy szúr valami a mellkasomban. Nem kaptam levegőt, öklendeztem, és ütögetni kezdtem a mellkasomat. Utolért a szívsorvadás, mondogattam, és a kulcsaimért nyúltam, vagyis inkább a kutyás kulcstartómért, amit Sára unokahúgom adott. Ha meghalok, azzal a kezemben akarok meghalni.
– Mikhao doktor úr, ugye?
Még szerencse, hogy megadta a telefonszámát. Éppen a bankszámlaszáma alatt volt.
– Jó naphot. Igen, khérem.
– Itt Köszvényági Árpi. Tudja, velem levelezett. Maga mondta, hogy baj lehet a csakráimmal. Most is szívsorvadásom van! Feltétlenül meg kell vizsgáljon! Hol találkozzunk?
– Ó, Árphi. Hogy van?
– Szívsorvadásom van. Fáj meg lüktet! Mit csináljak?
Ahogy mindezt kimondtam, le is izzadtam. Mintha a háttérben beszélt volna valakivel.
– Mit szedjek? Mondja gyorsan, mert már izzadok is! Megfizetem ezt is, ahogy az internetes levelezéseinket is, csak gyógyítson meg, doktor úr!
– Nyugodion meg Árphi. Megviskhálom ma hatkor.
Lejegyeztem a címét egy diák kilépőjére, és szóltam Icusnak, a takarítónőnek, hogy zárjon be ő helyettem. Felvettem a kockás ingemet és a megtakarított pénzemet is elővettem a zoknisfiókból.
Micsoda találkozásra számítottam! Biztosan jól öltözött Mikhao, bajusza is lehet, és nem ősz még, habár őszül. És még fog gyógyítani, biztos voltam benne, hogy képes rá, annyi csodát tett már, velem is ugyanez fog történni. Azt írta, nem pirulákkal dolgozik.
– Nem bánom én, ha kézrátétellel is csinálja, csak állítsa meg a szívsorvadást, mert még élni akarok – mondtam, ahogy megnyomtam a csengőt.
– Árpi, fáradjon be.
A tipikus asszisztensekre számítottam, de ez a nő! Ez a nő maga volt a lebegés. Nem hallottam lépteit, ha nem látom, hogy ott mozog előttem, el sem hiszem, hogy jár valaki körülöttem. Nem fecsegett, csak mosolygott, és vízzel kínált.
Patyolat. Mintha a rendelőt a mennyből szállították volna a földre. Zöld színű volt a fal, a kedvencem! Annyi jel, annyi kellemes csalódás, ez már csak jó lehet.
– Ott álljon meg, ahol van! – kiáltott rám valaki szinte azonnal. Megdermedtem.
– Mikhao doktor urat keresem – mondtam. Egy alacsony, de bajuszos pasas nézett rám, de úgy, mint aki ördögöt lát.
– Én vagyokh.
– Jaj, hát én meg Árpi!
Örömömben elindultam felé, de ő mutatóujját felemelte.
– Álljon mekh! A betegségét óvatosan khell khezelni!
Olyan izgalom töltött el, mint még soha. Remegett a lábam. Azt mondta, menjek utána, de tartsam a távolságot. Felfektetett az ágyra. Meg kell mondanom, kellemes érzés volt. Talán melegített is.
A mennyezet is zöld volt. Mikhao közeledni kezdett felém, sejtelmes arccal, maga elé tartott kézzel.
– Mhost is fáj?
– Nagyon.
Felém emelkedett, tenyerét arcom felé helyezte, és mint aki egy nehéz paplant húz le rólam, olyan mozdulatokat tett. Mintha közben nyögött is volna.
Az izgalmam mintha nőtt volna egy darabig, aztán mikor a mellkasom felé ért, megszűnt. Mintha kihűlt volna a szoba.
– Mi történt?
Minden magyarázat nélkül visszaült a székébe. Megemelkedtem én is, felültem az ágyon. Mintha fogytam volna.
– Emlékhszem, aszt írta, nemdohányzó. Helyes, hogy ennyhire figyel asz egészséghére. A lelkhi egészséghére figyel?
– Hogy?
– Meditál?
– Nem.
– Pedig khéne. Na de most már meggyógyítottam. Egy ideig nem lesz beteg.
– Na de mondja már meg, mit csinált velem.
– A khígyók.
Ültem, de erre felpattantam. Semmiféle kígyót nem láttam magam körül.
– A testén. Leszedtem őkhet, ne aggódjon.
Azt értettem, hogy mik a kígyók, és hogy drágák is, tekintve az összeget, amit fizettem. De sehogy sem értettem, milyen kígyókról beszélt. Hazafelé úton mindenhol ezeket az állatokat láttam. Kígyófejű emberek, kígyó a nyakak körül. Vajon a kígyók gyakran betegek?
Hét óra tizenötkor indult, a kocsi előmelegítve, az ablakok párátlanítva. Nyolc óra előtt tíz perccel érkezett meg kisebbik lányával a kézilabdás különedzésre, valahová Lőrincre. Az edzés nyújtással és átöltözéssel együtt kilenc óra negyvenöt percig tartott. Visszafelé automatikusan nyitotta a hátsó ajtót a gyereknek, az laza természetességgel szállt be, és megköszönte a figyelmességét. Jól nevelt legalább, gondolta. Hazavitte, és egy félórás sziesztát követően ismét kocsiba pattant: a Kökire ment, a nagyobb lányáért, aki vonattal érkezett Szegedről.
– Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki és érzelmi világa az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartania a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.
A peremkerületi általános iskola tornaterme melletti öltözőben tartották a fúvószenekar próbáit is. Maga a helyiség érthetetlen módon óriási volt, majdnem akkora, mint a fél tornaterem. Az egykor fehér, málladozó vakolatú falakon fogasok, körben lepattogzott lakkozású tornapadok, a padlóburkolat szürkésfekete. Ablaka nem volt. Az egyik sarokban egymásba rakott székek, mellettük girbegurba alumínium kottatartók halmaza, illetve egy jobb sorsra érdemes kis dobogó.
A raksai SZTK előterét szegfűszeg és narancs illata lengte be. Kiss Jolán, a recepciós a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelgette kissé karcos hangján, miközben egy narancsba szegfűszegeket dugdosott. Eredetileg egy gyümölccsel teli forralt bort tervezett főzni otthon szenteste, de aztán behozta az SZTK-ba a narancsot, almát meg a szegfűszeget, fahéjat is. Itt heteken át érezhette hatását, sőt itt más is érezhette.
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.