Az egész ügy során csak egy hibát követtem el, egyetlen apró, lényegtelen hibát. Vettem egy dinnyét.
Na jó, a dinnye talán még bocsánatos bűn lett volna. Miután azonban megvettem, leraktam a garázsban a sarokba, aztán tökéletesen megfeledkeztem róla. Akkor még nem sejtettem: a pokolba vezető út nem jó szándékkal, hanem elfelejtett dinnyékkel van kikövezve.
Vagy két héttel később átható bűz kezdett terjengeni a garázsban. Ezt egy ideig a szomszéd kukájának tulajdonítottam, amit rendszeresen az én kapum elé rakott ki. Egy meleg, augusztusi napon azonban a szag elérte azt a szintet, hogy már nem lehetett arra fogni. Nekiindultam, hogy felderítsem a bűz forrását, és megtaláltam a sarokban, a kocsi mögött oszladozó dinnyét.
Először úgy döntöttem, hogy lelakatolom a garázst, és úgy teszek, mintha az egész helyiség nem is létezett volna soha. Mivel azonban úgy éreztem, a dinnyével összezárt kocsim a zárt ajtón át is szemrehányóan meregette rám a fényszóróit, végül összeszedtem magam, és támadást indítottam a maradványok ellen.
A dinnye, ami bő egy hónappal ezelőtt fényes, kemény, zöld héjjal büszkélkedhetett, most úgy nézett ki, mint egy idegen faj radioaktív tojása egy ócska horrorfilmben. A meghatározhatatlan színű és állagú felszínt penészfoltok és folyóssá rohadt bemélyedések tarkították, a padlón pedig ragacsos, vörös tócsa növekedett.
Először egy vastag nejlonzacskóba akartam gördíteni, de fel kellett fedeznem, hogy a dinnye állaga semmiféle mozgatást nem tesz lehetővé. Egy pokoli negyedóra után végül sikerült az egészet felmosórongyokba csomagolni, és beügyeskedni két nejlonzacskóba. Feltöröltem a padlón maradt mocsok nagyját, majd – azzal a gondolattal, hogy később visszatérek fertőtleníteni és sugármentesíteni a garázst – összekötöttem az egész szagos csomagot, és elindultam kidobni.
A kukám persze tele volt – előző héten elfelejtettem kirakni. A szomszéd azonban elérhető helyen hagyta a sajátját: épp a kapum előtt, ahogy arra már a múltkor néhány díszesebb jelző kíséretében felhívtam a figyelmét. A kukához osontam, körbelestem, és, mivel senki nem volt a közelben, gyorsan beleejtettem a dinnyét.
Már majdnem visszaértem az ajtóhoz, amikor megjelent a szomszéd.
– Maga mit csinál itt?
– Semmit – mondtam, és azonnal legalább tíz kitűnő kifogás jutott eszembe, amik pár másodperccel korábban nagyon jól jöttek volna. – Csak kijöttem sétálni egyet.
A szomszéd felvonta a szemöldökét.
– Maga tíz métert szokott sétálni?
– Meggondoltam magam.
– Á, szóval meggondolta. Pont az én kukám mellett.
– A maga kukája az ajtóm előtt áll! És már a múltkor is mondtam, hogy ne ide tegye.
– Az utcán áll. Az utca pedig mindenkié.
– Ez nem ok arra, hogy más háza előtt tárolja a szemetét!
– Még ha az én szemetem lenne! – Eddig az ajtaja mellett lappangott, de most előretört, és lecövekelt a kuka mellett. – Láttam, hogy ide dobja!
Felcsapta a kuka fedelét, és közszemlére tette a dinnyém zacskóját. A kinti fényben még szörnyűbben festett: a rongyokon vörös és barna foltok ütöttek át, amikre szottyosan tapadt a nejlon. A szomszéd kiemelte a kukából, és nyújtott karral, hogy minél messzebb legyen tőle, felém tartotta.
– Vigye innen!
– Viszi a halál! Épp elég macerás volt a kukáig eljuttatni!
– Márpedig itt nem hagyhatja!
A szomszéd megindult felém, én pedig karba tettem a kezem.
– Csak figyeljen!
– Vegye vissza! Nem hagyom, hogy az én tisztességes kukámba rakja a rémtettei bizonyítékát!
– Na, azért ne túlozzon.
Felháborodottan meglengette a kezét, mire a zacskóból vörös szmötyi kezdett csöpögni.
– Ha azt hiszi, megfélemlíthet, és hagyom, hogy levágott fejeket rakjon a kukámba, nagyon téved! Vegye csak vissza, maga pszichopata!
Megdermedtem a döbbenettől, és a szomszéd ezt kihasználva gyorsan mellettem termett, és a kezembe nyomta a szatyrot. Kénytelen voltam megfogni, hogy ne lökje egyszerűen a mellkasomnak.
– Vegye csak szépen vissza!
– Miket feltételez maga rólam?
– Ha a lelkiismerete nem tiltakozik az ellen, hogy a szemétre vesse az áldozatai fejét, majd én fogok! Pláne, hogy még csak nem is a saját szemetébe! Hé, mire készül? Meg ne próbálja!
A monológ közben felemeltem a szivárgó szatyrot, és gondosan céloztam. A szomszéd hátrálni kezdett. Megpróbáltam mániákus vigyort villantani rá. Az elszörnyedt arckifejezéséből ítélve jobban sikerült, mint amire számítottam.
– Kapja el!
Odadobtam neki a zacskót, de ő egy kiáltással félreugrott. A dinnye átvitorlázott a kuka fölött, és nedves csattanással ért földet a szomszéd küszöbén, ahol a zacskó kiszakadt, és a rothadó, vöröses massza szanaszét fröcskölt.
– Látja, csak egy rohadt…
Nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a mondatot. A szomszéd hullazöldre sápadt, és mire a dinnye utolsó cseppjei is lecsorogtak a lábtörlőjére, eszméletlenül terült el.
Hét óra tizenötkor indult, a kocsi előmelegítve, az ablakok párátlanítva. Nyolc óra előtt tíz perccel érkezett meg kisebbik lányával a kézilabdás különedzésre, valahová Lőrincre. Az edzés nyújtással és átöltözéssel együtt kilenc óra negyvenöt percig tartott. Visszafelé automatikusan nyitotta a hátsó ajtót a gyereknek, az laza természetességgel szállt be, és megköszönte a figyelmességét. Jól nevelt legalább, gondolta. Hazavitte, és egy félórás sziesztát követően ismét kocsiba pattant: a Kökire ment, a nagyobb lányáért, aki vonattal érkezett Szegedről.
– Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki és érzelmi világa az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartania a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.
A peremkerületi általános iskola tornaterme melletti öltözőben tartották a fúvószenekar próbáit is. Maga a helyiség érthetetlen módon óriási volt, majdnem akkora, mint a fél tornaterem. Az egykor fehér, málladozó vakolatú falakon fogasok, körben lepattogzott lakkozású tornapadok, a padlóburkolat szürkésfekete. Ablaka nem volt. Az egyik sarokban egymásba rakott székek, mellettük girbegurba alumínium kottatartók halmaza, illetve egy jobb sorsra érdemes kis dobogó.
A raksai SZTK előterét szegfűszeg és narancs illata lengte be. Kiss Jolán, a recepciós a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelgette kissé karcos hangján, miközben egy narancsba szegfűszegeket dugdosott. Eredetileg egy gyümölccsel teli forralt bort tervezett főzni otthon szenteste, de aztán behozta az SZTK-ba a narancsot, almát meg a szegfűszeget, fahéjat is. Itt heteken át érezhette hatását, sőt itt más is érezhette.
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,