– Én sajnálom azt az embert – jegyezte meg Keskeny Károly, miközben futólag végigpillantott a szomszéd asztalhoz telepedő, nyegle tartású Che Guevara-pólós fiatalemberen.
– Azt a kis szarost? – horkant fel erre Fácán Lajos, de hát ő mindig is hajlamos volt a tömör, rusztikus megfogalmazásokra.
„Ez az egész házasság egy hatalmas nagy szívás!” – jelentette ki egy ízben botladozó nyelvvel, bár akkor már a heti engedélyezett kimenő vége felé járhattunk, lehetett tíz óra, s az asszony által jóváhagyott italmennyiség-adagját is bőven túllépte.
– Nem – ingatta a fejét mélabúsan Keskeny. – Azt a szegény, szerencsétlen forradalmárt ott, azon a modern szabású ruhadarabon.
Értetlenül néztünk össze.
– De mester! – kezdtünk bele zavartan. – Az ott egy vérengző bolsevik gazember…
– Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki és érzelmi világa az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartania a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.
Látta tán valaki valaha is másképpen tartani? – hajolt közelebb Keskeny, s az arcunkba bámult. A hangjában volt valami sürgető számonkérés.
Zavartan dőltünk hátrébb Fácán Lajossal, s arra gondoltunk, mégiscsak jobb, hogy Urbán Kálmán tanár úr volt az osztályfőnökünk – pedig nem szerettük a kémiát –, s nem pediglen Keskeny.
– Ismernek talán az urak másfajta ábrázolást? – folytatta. – Ugye, hogy nem? Szörnyű lehet! Kiragadnak az ember életéből egy röpke pillanatot, felfestik egy bizonyos, véletlenszerű nézőpontból, s attól kezdve az te vagy. Abban a sapkában, az előtt a köztéri pad előtt, azzal a szivarral a szádban. Senkit nem érdekel, hogy életed többi hetven évében esetleg bagót a szájadba nem vettél, szívből rühellted a svájcisapkákat, s közelébe sem mentél holmi gyanús padoknak meg más efféléknek. Nem. Te az az ember vagy, s az is maradsz örökre, aki ott, azon a véletlenszerű felvételen meg lett örökítve.
– Szegény Che Guevara! – ingatta a fejét barátunk. – Ha itt most megjelenne, és sapka helyett mondjuk egy kackiás csákót húzna a fejére, saját rajongói lincselnék meg. Az emberek nem hagyják, hogy elvegyék tőlük a rajongás örömét. Az a fiatalember ott, a póló tulajdonosa, hozzálépne, s így szólna: áruló! Hej, az emberek olyan könnyen árulóznak le bárkit. Ez a szó így elhangzik, fénylő betűkkel villog a tudatban, s minden bizonnyal elparavánozza az ő napi kis árulásaikat.
Keskeny most tartott egy rövid hatásszünetet. Tanulmányozta a szomszédos asztalnál helyet foglaló ifjút, figyelte mozdulatait, s alaposan szemügyre vette a szóban forgó ruhadarabot.
– S akkor még nem is beszéltünk a kereskedelemről – szólalt meg váratlanul, mégpedig olyan hanghordozással, mint aki örömét leli ebben az újfajta nézőpontban. – Azt a sok Che Guevará-s bögrét meg pólót most mind-mind fessék át? Gyártsanak új jelvényeket? Csak azért, mert őikonságának méltóztatott másmilyen fejfedővel felszállni a villamosra?
– Hm – nézett ismét a távolba Keskeny. – Engem leginkább az a fárasztó, merev fejtartás tölt el aggodalommal. Biztos megmerevedne tőle a nyakam.
Keskeny Károly felhajtotta maradék sörét, majd így folytatta:
– Kiragadnak valami lényegtelen marhaságot az ember életéből, hogy mondjuk gyűlölte a macskákat, hamisan hegedült, vagy hogy a regényének a bemutatóján felírta a rendőr gyorshajtásért. Ezt aláhúzzák, mint meghatározó elemet, s kreálnak ezáltal egy olyan álvalóságot, melyben az érintett minden bizonnyal a legkevésbé sem érezné otthonosan magát. Ezt az aljasságot rendszerint az illető – a későbbi ikon – valamely idióta ismerőse viszi végbe, aki évek óta a környezetében él, és jól ismeri a mindennapjait.
Így válnak az inggombok, a lakkcipők, félszeg mosolyok és furán megkötött nyakkendők kenyérjegyekké, valamint beikszelendő válaszokká a hülyéknek rendezett műveltségi vetélkedőkön.
– Szegény, szegény Che Guevara! – ingatta a fejét mélabúsan Keskeny, nagyokat sóhajtott hozzá, majd hirtelen felkapta a fejét.
– De ugye ti – nézett ránk ismét szúrós szemmel – nem terveztek velem kapcsolatban semmi gyalázatosságot?
Tekintetét végighordozta az asztalra kitett, elmaradhatatlan zsebórán, a korsó mellett heverő, örökké magával cipelt Cholnoky Viktor-köteten, majd a sarokba pillantott, ahol kedvenc fanyelű sétapálcája hevert.
Azután ismét ránk nézett.
Mi csak zavartan hallgattunk. Nem tudtuk, hogy mit válaszoljunk.
Hallgatásunk mégis beszédesebb volt, mint némely terjengős országgyűlési felszólalás.
A peremkerületi általános iskola tornaterme melletti öltözőben tartották a fúvószenekar próbáit is. Maga a helyiség érthetetlen módon óriási volt, majdnem akkora, mint a fél tornaterem. Az egykor fehér, málladozó vakolatú falakon fogasok, körben lepattogzott lakkozású tornapadok, a padlóburkolat szürkésfekete. Ablaka nem volt. Az egyik sarokban egymásba rakott székek, mellettük girbegurba alumínium kottatartók halmaza, illetve egy jobb sorsra érdemes kis dobogó.
A raksai SZTK előterét szegfűszeg és narancs illata lengte be. Kiss Jolán, a recepciós a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelgette kissé karcos hangján, miközben egy narancsba szegfűszegeket dugdosott. Eredetileg egy gyümölccsel teli forralt bort tervezett főzni otthon szenteste, de aztán behozta az SZTK-ba a narancsot, almát meg a szegfűszeget, fahéjat is. Itt heteken át érezhette hatását, sőt itt más is érezhette.
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.