Pontosan tudja az idejét, hogy mikor döntötte el, karácsonyra egy sofőrsapkát kér majd ajándékba a családtól. Október huszonkettedike volt, vasárnap. Reggel hatkor kelt, összeszedte az éjszaka termelt kutyagumit a teraszról, megsétáltatta a kutyákat, megetette a nyulat, majd megreggelizett.
Hét óra tizenötkor indult, a kocsi előmelegítve, az ablakok párátlanítva. Nyolc óra előtt tíz perccel érkezett meg kisebbik lányával a kézilabdás különedzésre, valahová Lőrincre. Az edzés nyújtással és átöltözéssel együtt kilenc óra negyvenöt percig tartott. Visszafelé automatikusan nyitotta a hátsó ajtót a gyereknek, az laza természetességgel szállt be, és megköszönte a figyelmességét. Jól nevelt legalább, gondolta. Hazavitte, és egy félórás sziesztát követően ismét kocsiba pattant: a Kökire ment, a nagyobb lányáért, aki vonattal érkezett Szegedről. A bőröndöt bepakolta a csomagtartóba, enyhén meghajolni tetszett neki, amint kinyitotta lánya előtt az ajtót. Az kedvesen bólintott felé, hogy értékeli a figyelmességét. Hazahajtott, várta őket az ebéd, sietve kapkodták be, mert tizenhárom-húszra a Szigetszentmiklósi Városi Sportcsarnokba kell érniük, ahol a kisebbik lánya barátnői meccset játszanak a Gyömrői Gyöngytyúkokkal. Logisztikai szempontból, az előző napos egyórás tervezésnek köszönhetően magukkal vitték a nagylányt is, neki ugyanis legkésőbb délután kettőkor a Parlament Látogatóközpontja előtt lesz jelenése, a barátnői várják, akikkel valami programon vesz részt a drága gyermek. Hősünk kissé idegesen vezette le az utolsó kilométereket, mert meglepően nagy volt a vasárnap kora délutáni forgalom Pesten, biztosan a többi apa-sofőr miatt van, gondolta dühösen. Ennek köszönhetően csupán tizennégy óra három perckor tehette ki utasát a Kossuth tér sarkán. Leánya kissé feddő tekintettel búcsúzott el tőle, és sietett el a találka helyszínére. Az apa erősen szégyellte, hogy ilyen hatalmas gondot okozott gyermekének, és megfogadta, ekkora blamázs többé nem fordulhat elő vele. Mire visszatért a sportcsarnokba, a gond felhői már elszállingóztak homlokáról, és vidáman ült be a meccsre. Éppen a lánya barátnője dobott szép gólt betörésből, majd pillanatokkal később véget ért a mérkőzés. Úgy húsz másodpercet látott az egészből, lelkesen tapsolta meg a győztes csapatukat a többi, ismerős szülővel. Férfitársai közül ki szánakozva, ki feddően nézte a későn érkezőt. Hazaindultak. Volt ideje megnézni a Liverpool meccsének második félidejét, és még szunyókált is valamennyit. Vacsora után fogta magát, elgurult a vágóhídig a nagyobbik lányáért, hogy ne kelljen HÉV-vel bumliznia. Valójában nem az utazás fáradalmaitól féltette, inkább a barmoktól, akik esetleg molesztálják a HÉV-en. Olyan picike még, pedig valójában már felnőtt nő. De mégis, ha nem tehetné meg ezt érte, talán el se tudna aludni. Nos, akkor, amíg a vágóhídnál várt a lányára, teljesen szabálytalan körülmények között parkolva, akkor döntötte el, hogy kéri azt a sofőrsapkát. Mert az jár neki. Voltaképpen ez a sapkadolog már foglalkoztatta egy ideje, nemrégiben ugyanis Milánóban járt, ahol a szemébe ötlött egy kirakat, meg kell mondanom, messziről szexshopnak nézte, és talán ezért is ment közelebb hozzá, de gyorsan kiderült, ez amolyan munkaruházati bolt, csak elég speciális, merthogy mindenféle komorna- meg komornyikruhákkal és sofőrruhákkal volt tele. A szobalányruhák elég csinosak voltak, mind térd feletti szoknyával és mély dekoltázzsal, talán ezért gondolt hősünk rosszra. De ezeken a bábukon gyorsan tovasiklott a szeme, a sofőruniformist gusztálta, meg a hozzá tartozó tányérsapkát. A ruha ára borsosnak tetszett és talán túlzásnak is tűnt, de a sapka! No igen! Most, a vágóhíd mellett, amíg teljesen szabálytalanul parkolva a lányára várt, beírta a gugli keresőjébe a szót: sofőrsapka. Azonnal kijött vagy nyolc találat képpel, na jó, az egyik pilótasapka volt, tehát hét. Ötezer-háromszáz forinttól tízezer-ötszázötvenig terjedtek az árak. A drágábbat kérem majd, gondolta merészen. Remélte, jól fog állni, és talán tartósabb is, mint az olcsóbb: még szüksége lesz rá néhány évig.
– Ugyan, hagyjátok már ezt a kliségyűjteményt! – fojtotta belénk a szót egy kézmozdulattal Keskeny. – Arra gondolok most, hogy milyen érzés lehet ikonná válni? Az ikoni lét lelki és érzelmi világa az, ami engem jelen pillanatban érdekel. Csak hogy egyetlen dolgot említsek, annak az embernek ott – bökött fejével a vörös festékben úszó arcra – mindig ugyanúgy kell tartania a fejét. Ha egy kicsit is másképp tartja, már nem felel meg az elvárásoknak. Már eltér a szabványtól.
A peremkerületi általános iskola tornaterme melletti öltözőben tartották a fúvószenekar próbáit is. Maga a helyiség érthetetlen módon óriási volt, majdnem akkora, mint a fél tornaterem. Az egykor fehér, málladozó vakolatú falakon fogasok, körben lepattogzott lakkozású tornapadok, a padlóburkolat szürkésfekete. Ablaka nem volt. Az egyik sarokban egymásba rakott székek, mellettük girbegurba alumínium kottatartók halmaza, illetve egy jobb sorsra érdemes kis dobogó.
A raksai SZTK előterét szegfűszeg és narancs illata lengte be. Kiss Jolán, a recepciós a Kiskarácsony, nagykarácsonyt énekelgette kissé karcos hangján, miközben egy narancsba szegfűszegeket dugdosott. Eredetileg egy gyümölccsel teli forralt bort tervezett főzni otthon szenteste, de aztán behozta az SZTK-ba a narancsot, almát meg a szegfűszeget, fahéjat is. Itt heteken át érezhette hatását, sőt itt más is érezhette.
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.