Fehér ruhában, mezítláb érkezik a partra, bőréből az óceánok igéző illata párolog, sápadt alakjára bársonyosan esik a holdfény. Egyszerre nappal van és éjszaka, a horizont narancsból vált kékre, majd vissza, csillagzáporos, napperzselte színátmenet. Harsányvörös fellegek úsznak, megpihennek a fjord tövében, hogy lomhán, füstölögve bukjanak alá a hegyek mögött. Balzsamos tücsökciripelés üt lyukat a csenden, gyermekhangon sír fel egy partra vetett hal a csipkebokor tövében. Az ölébe veszi, mézes csókot lehel rá, dajkálja, csitítgatja, mielőtt megfojtja és elássa a lángoló gyökerek között.
A homokba gázol, árnyéka felette füstpalást, könnyed és sima, bármelyik pillanatban megszökhet. Lába nyomán pókokat könnyez a föld, a vízbe szaladnak, kagylókat másznak meg, hogy titkukat kilessék és gyöngyüket bekebelezzék, de mire a kagylók nyílnak, a pókok csukódnak a só magányában.
A fehér ruha lebben, a tenger tündérmorajlása a csípős levegőhöz idomul, jéghideg lehelete a lábujját nyalogatja. Sárkány emelkedik ki a habokból, szárnya csintalan szellőt kavar, ami beférkőzik a ruha redőibe, eljátszadozik az arany tincsekkel, majd hagyja magát belélegezni és kifújni, hogy megtisztulva szülessen újra. A sárkány bolygót köp, zöldeskéket, és visszazuhan az öreg hullámokba.
Pillanatokká szétesett évezredek, az időnkívüliség kápráztató valósággá válik, elveszik az értelem, sosem volt igazán, világok izzanak, dimenzióugrásokkal tarkított jelen, a múlt és a jövő szoborrá merevedik. Hajnalporos álmokat akasztanak, visszafojtott teremtéskényszer jár sámántáncot kétarcú vadorzókkal, a kínzókamrákra gyászfátyol borul, érzékek útvesztője, nem tudni, kihez tartozik a korbács. Posztmodern szivárvány, minden mesét elmondtak, minden festményt megfestettek, az élet rossz lelkek völgyévé kicsinyül, halott kertet gondoz egy rég feláldozott kertész.
A zöldeskék bolygó zuhan, hullócsillag, éji kívánság, egynek lenni az örök tengerrel, átlényegülni a sötét víztömegen, hullámokon lovagolni, a király lába elé térdelni, lényeggé tömörülni és teljesen elenyészni. Lélekjáték, borzongástól hangos delfinkacaj, félrehúzódó víz, keskeny ösvény. Felemeli a fehér ruhát, óvatosan indul. Útját villámok övezik, felragyognak, csupasz fényükkel világítják meg az elrejtett csodát, a mélyben megbújó, karctalan gyémántokból kirakott univerzumot. Feledett csillagképek kacérkodnak az ösvény felett, biológiai fantasztikum kincsét ígérik.
Egyre beljebb ér, a zöldeskék bolygó maradványai csupán virágok, melyekre forró hó esett, olvadnak és megfagynak, mintha nem is léteztek volna. Előtte egy hegy, tigriseket szelídítő, a fjordból sétált idáig. Felkaptat rá, sziklák gördülnek mellette, egy szárnyas teknős pihen meg a vállán, a fülébe suttog, eleven ősrobbanás. Felzúg a tenger, egy másik világ visszhangját zümmögi a fjord. Eléri a csúcsot, térdre borul, fehér ruháját elemészti a víz, nem menyasszony többé. Lába köze bűvölő átkot vonaglik, pelyhes cseppeket fogad magába, sistereg az élet, szikra pattog, vér serken. A rózsájából kelő sárkány zöldeslila bolygót öklendezik.
A Maszatcsillag a Halak csillagképben, az egyik hal közepében helyezkedett el. A bolygót türkiz vízesések szabdalták, voltak itt olyan mély hegyek, hogy nem lehetett látni az aljukat, sziklaerdők meg virágtengerek, szöszke ormok és harmatos ködöt könnyező lapulevelek. Az ég hol barnában, hol mustársárgában játszott, szivárványszín felhők szabdalták, a bolygónak összességében visszamosolygós arca volt.
Élt ott egy hatalmas elefánt, de akkora, hogy ha két lábra állt, látszott a Földről nézve is. Aki elterült a fűben a nagy gyertyán mellett, tekintetével megkereste a Halak tizenegyedik csillagát balra, és erősen koncentrált, az láthatta az ormányát, amint kinyúlik a Föld felé. Ennek az óriási elefántnak volt egy névtelen idomárja, köpcös alak furulyával, az elefánt bolondult a furulyáért, fürge táncot ropott rá. Ez a névtelen idomár vándorlásai során találkozott egy olyan öreg űrhajóssal, mint a Tejút. Fehér szakállából kötelet sodort, csillagködöt hordott köpeny gyanánt, galaxisok között ugrált, a Tavasszal beszélgetett. Tudta, hogyan lehet megrajzolni a végtelent. Titkát egyszer felfedte egy szupernóvának.
Legyen három lába és okvetlenül legyen süket. A végtelennek azért kell süketnek lennie, mert különben mindent hallana, az univerzum összes hangját, zörejét, jajszavát, és azt nem lehet kibírni. Két bés grafitceruza és franciakockás füzetlap szükséges hozzá, a sima kockás nem felel meg, mert egyenlő távolságaival kifogástalannak tetszik, és a végtelen irigy rá emiatt. A francia kockák pontosan úgy tökéletlenek, mint a végtelen, így hát szívesen rajzoltatja magát ilyen papírra.
A szupernóva megalkotta a saját végtelenjét, szeme feketelyuk, keblén bolygók születtek, és ahogy pörgött, üstökösöket húzott maga után. Csintalan volt és nyughatatlan, minduntalan az univerzumba tágult, áttűnt galaxisokon, időn, téren, mígnem értelmét nem vesztette, és a világ legszélén, ott, ahol nincs semmi, de minden kezdődik vagy befejeződik attól függően, az elejéről vagy a végéről szemlélik, határokat aggattak rá. Végességében fülre talált, eljutott hozzá az univerzum összes hangja, zöreje, jajszava, elmaszatolódott és kiradírozta magát a francia kockás füzetlapról.
A szupernóva megpróbálta követni, kierőszakolni magát anyagából, könnyűvé és erőssé lényegülni, hiába. Folyton visszatapadt a létezés falára, míg vágyát és képzetét is elvesztette végtelenjének. Elkeseredett kísérletei nyomán tulipánok sarjadtak, és az űrhajós, aki olyan vén volt, mint a Tejút, csokrot kötött belőlük a Tavasznak.
A Tavasz a Földre rebbent, tulipánnal takart be fegyverropogást, hatalmi harcot, elvadult falvakat, zsúfolt táborokat, korcs újszülötteket, szerelmet és halált, egy különösen üde szálat egy száznevű elefántidomár lábtörlőjére tett, aki furulyán kísért egy szteppelő borjút. Puha éjfélt csókolt millió üres franciakockás füzetlapra, majd visszavonult a Halakba, a Maszatcsillag egy, türkiz vízesés ölelte szöszke ormán terült el. Erősen koncentrált, a Földet kereste, ami onnan nézve nem volt több csillagmaszatnál.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 20-i számában.)
De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.
A homályt, emlékezetünk ködét feloszlatni tudásra van szükség, nehogy még sűrűbbé keverjük azt, amit megszüntetni igyekszünk. A tudást gyarapítandó pedig, némi mozgás szükségeltetik, méghozzá céltudatos, megtervezett. Aztán az eredmények mindenért kárpótolják az embert, vagy nem! De legalább a lelkiismeretünket megnyugtatjuk.
Késő őszi délután van, már alkonyodik, amikor a buszra felszállva helyet foglalok egy idős asszony mellett. A jármű szinte teljesen megtelik, mire kihajt a megállóból, és ráfordul a színes falevelekkel szegélyezett főútra. Erős szél fúj, az eső is rákezdi, így a motor egyenletes búgásába belekeveredik az ablaktörlők zaja, amelyek az egyre sűrűsödő cseppeket igyekeznek eltüntetni a szélvédőről.
Nagypapa azt mondja, hogy ez egy igazi szép ünnep. Nagyon régen ezen a napon tört ki a dicsőséges 133 nap. Nem pont ezen a napon, de majdnem. Fellobogózták az egész várost piros, meg piros-fehér-zöld zászlókkal. És mindenki a Kádár János bácsit várja, aki direkt az ünnep miatt jön el hozzánk. Nem úgy hozzánk, hogy a nagyiékhoz vagy az anyuékhoz, hanem hozzánk, a városba. Nem igazán tudom, ki az a Kádár János bácsi, de nagypapa azt mondja, hogy kedves ember, és majd én is köszönhetek neki.
– Ugyan, Klárikám, ne köszöngesd, ez a legtermészetesebb, ha jöttök apáddal, lesz itt nálam mindig valami finomság neked. – Misi kihúzta magát. Szőke haja és kék szeme volt, ott bujkált a mosolyában mindig valami huncutság. Piros nadrágot és szép kék inget viselt, messziről kitűnt az utca szürkeségéből. Maszek tévészerelőként dolgozott, ami ritkaságnak számított akkoriban, amikor a többség állami alkalmazott volt, nehezen lehetett önállósodni. Ő alapította és vezette egyszemélyes műhelyét, és mindig sokan vásároltak, javíttatták nála a készüléküket. Ugyanis akkoriban a Videoton tévékkel még az is előfordult, hogy felrobbantak,
Egy a diákokkal tartott íróolvasó találkozón kellett megtudnom: nincs szükség tanulásra. Valamelyik irodalommal kapcsolatos kérdésemre egy fiatal, pulifrizurás fiatalember, akinek a lelógó haja miatt nem láthattam a szemét, sőt mi több, az arcát sem, flegmán közölte velem, hogy bizony „minden”, amire neki szüksége van, benne van a mobiltelefonjában.
Valami értelmetlen háború folyt. Ki ki ellen és miért? A telefonvonalak pedig szinte égtek. Menekülj mihamarabb, amíg tudsz, hogy gyerekedet vagy akár téged be ne hívjanak! Nappal csak az asszonyok tartózkodtak a házban, lakásban, mert a hadkötelesek padlásokon vagy éppen a rokonságnál bujkáltak. Szabály lett, csak ne legyél a bejegyzett címeden. Mert ha jönnek azok a bakancsos, gumibotos, kigyúrt fiúk… A politikusok, vállalati igazgatók, vezető beosztású orvosok, mérnökök, neves ügyvédek és egyetemi tanárok gyerekei már régen nem tartózkodtak az országban, s ezeket hiába keresték személyesen vagy telefonon.
Mucikával a város egyetlen főiskoláján ismerkedett meg, pontosabban a menzán szaladtak össze, egy-egy tálca paradicsomos káposztával a kezükben, amitől, ahogy mondani szokták, senkinek nem esett komolyabb baja. A lánynak mámorítóan nagy orra és hosszú vörös haja volt. Mint egy filmszínésznő a hatvanas években, gondolta, ahogy szóba elegyedtek. Addig nem ment neki a csajozás, pedig már harmadéves volt a főiskolán, de a rendszeres könyvtárban ülés és a kollokviumokra készülés valahogy elvette az időt.
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.