Csütörtök. A klór párája már az előtérben marja az orromat. Az uszoda fehér padlója csúszós, én is majdnem elesek, nemhogy ő, mezítláb. Megtartom, ez a dolgom.
Leül a medence partjára, farkasszemet néz a pólómon lévő fekete zsiráffal. A vizes, fehér textil rátapad a fürdőruhámra, nem ereszt, pedig mennék.
– Dini, gyere, olyan jó itt a vízben – mondom, bátorítóan mosolygok, kinyújtom felé a kezem. Ő rácsap, a hirtelen fájdalomtól összeszorítom a szemem, de a karom még mindig felé integet.
– Dini, először úszunk, aztán játszunk egy kicsit, mit szólsz?
Hevesen rázza a fejét. Ritkán beszél. Jelelve mutatja, hogy játsszunk.
Közelebb megyek, ujjaimról a vízcseppek egymás után a térdére hullanak. Előrehajol, karja éppen beleér a medencébe, s kezével a fodrozódó víztükörre csap.
– Na, szépen vagyunk – gondolom, de elfogadom a kihívást. Akkorát fröccsentek felé, hogy a hasát teljesen beterítem. Prüszköl egyet, kacag, nyújtja a karját, hatalmasat csobban a gyerektest.
– Ügyes vagy, Dini, most ússzunk. Vegyél egy nagy levegőt, tedd az arcod a vízbe, fújd a levegőt, így.
Mutatom neki, bugyborékolok, ahogy régen a szívószállal fújtam habosra a kakaót.
Nevet, de nem csinálja.
Újra bugyborékolok.
Semmi.
– Dini, gyere, akkor csak lubickolunk, jó?
Bólogat, először megölel, majd megragadja a felkarom, a póló ujját húzza, szorongatja a kezével. Megreccsen a textil a varrásnál. Enged a cérna, nő a biztonságérzet. A tanárlét beáldozható öltései.
Lépegetek hátra a medencében, Dini vigyorog, olykor csap egyet-kettőt a lábával, ő lubickol, én merülök.
A tizenöt méter széles medencében három hosszt tizenöt perc alatt teszünk meg. Ketten. A póló ujja már vállból foszlik, de nem bánom, van otthon másik úszós trikó. A lényeg a három hossz és a mosoly.
Ügyesen úszott ma, de egyedül még nem érzi magát biztonságban a vízben – ezt írom ebéd után Dini üzenőjébe.
Csütörtök. Az öltöző hideg kövén ül, rángatja a cipőjét, de túl szorosra van húzva a fűző, nem enged. Leguggolok, a körmömmel szétválasztom a gondosan megfeszített anyai csomót, a bakancs lazul a lábon, Dini beteszi a pad alá. Ahogy tanultuk.
Egymás mellett lépkedünk a medence irányába, marokra fogja a kisujjam. Cimbik vagyunk, ez ígéretes.
A baglyos póló ugyanúgy tapad rám, mint a zsiráfos, de talán bírja majd a gyűrődést.
– Dini, gyere, csobbanj! – kiáltom, de a cimbiségünket felülírja néhány színes szivacslabda. Nagy nehezen szerzek egyet, megmerítem a medencében, és óvatosan megdobom vele Dinit.
Placcsan a víz a mellkasán, felnéz. Végre rám figyel. Összehúzza a szemöldökét, revansra emeli a karját, tenyerében golyónyira zsugorodik a szivacs. Először eldobja a labdát, majd utánaugrik.
Figyelem, ahogy a feje ismét a víz fölé kerül, prüszköl, akár egy kiscsikó a hajnali harmattól.
– Dini, ússzunk! – Közelebb lépek hozzá, hogy elérje a karomat, közben a kezemmel mutatom az úszás jelét. – Bugyborékoljunk, jó? – és már fújom is a levegőt a vízbe.
Azt hiszi, megint viccelek, csapkod örömében. Aztán egyszer csak ő is bugyborékolni kezd.
Lassan elindulok hátrafelé, Dini rászorít a pólóra és rendíthetetlenül lábtempózik.
Talán a baglyos póló varrása erősebb, az ujjak ma a helyükön maradnak. Három hossz, tizennégy perc.
Élvezte ma az úszásórát, ügyesen gyakorolta a levegővételt – ezt írom ebéd után Dini üzenőjébe.
Szerda, mert csütörtöktől renoválják az uszodát.
Annácskát kísérem a mosdóba, Dini már a vízben van, mire a medencéhez érek. Integet, hogy menjek én is. Gyorsan bemászom a lépcsőn, alámerülök, hogy tapadjon a póló.
Dini a kezemet rángatja, mutatja, hogy figyeljek. Figyelek.
Emelkedik a mellkasa, becsukja a szemét, a vízbe nyomja az arcát, fújja a levegőt. Bugyborékol. Aztán megragadja az egyik csuklómat, a másik kezével mutogat, hogy menjek hátrébb. A karja kiegyenesedik, a teste olyan könnyedén lebeg a vízen, mintha falevél lenne.
Csapkod a lábával, bugyborékol, az ujjai már csak az ujjaimat érintik lágyan.
Önállóan úszott – ezt írom ebéd után Dini üzenőjébe.
Ha kimegyek a garázsba, mindig megakad a szemem nagyanyám konyhaszekrényén. Mama 1904-ben született, 1922 körül ment férjhez, vagyis a világoszöld, bordó fogantyúkkal ellátott szekrény több mint százéves. Ideköltözésünk óta ugyanazon a helyen áll. Elhoztuk magunkkal. Dereskről először Lévártra került, majd ide, Tornaljára.
Hiszek a köznapokról szóló történetek fontosságában. Abban, hogy maradjon valami az újrakezdések, emlékidézések szereplőinek viselt dolgairól.
Mert általuk népesül be a nagybetűs élet. Ők azok, akik impériumváltáskor diadalkaput ácsoltak, megjárták a frontokat, vagy éppen a precedniket várták…
A nyolcadik napon Ráhel levetette a megszaggatott ruhát, megfésülködött és megfürdött. A ház mögül, ahol kiöntötte a vizet, a Koponyahegyre látott: a kopár hegyoldal derekán két göcsörtös olajfa kapaszkodott az égbe, s a vesztőhelyen, ahol pár napja még a keresztek álltak, néhány távoli alak lépdelt lassan.
Ez egy hivatal. A belváros szívében van a központja, de egyébként minden kisebb városban vagy faluban, sőt minden erdő szélén, a legkietlenebb helyeken is van ilyen akkor, ha annak közelében laknak emberek. Maga is tudja, hogy az ember társas lény, szóval érdemes ellátogatnia erre a helyre, hogyha szerelemre vágyik. De ez nem olyan szerelem, amire most maga gondol, hogy csak komolytalan, buja vágyakat kielégítő szerelmet közvetítenek ott.
Toldi Miklós, pontosabban az alig négyesztendős, és igazából Bende névre hallgató unokám, már egész sorokat (mit sorokat?! versszakokat!) tud Arany János művéből, köszönhetően elsősorban a nagymamájának, mivel életem párja kezdett neki először mesélni a nagy erejű hős csodás tetteiről. Nyilvánvalóan közrejátszottak a Toldi iránti rajongásban azok a nagyjából arasznyi méretű műanyag lovagok, amiket az iskolákba szoktam elvinni, bemutatni a nebulóknak, miképpen harcoltak talpig páncélban őseink.
Kertész leszek, fát nevelek, kertész leszek, fát nevelek, dúdolsz magadban, mantrázod, mintha ősi rigmus lenne, közben észbe kapsz, oly nagyon ősi nem lehet, hiszen az oly nagyon ősemberek nem készültek tudatosan a kertészkedésre, nőttek a fák, istentől vagy a természettől vagy mindkettőtől kapott erejükből, az ember legfeljebb lerázta, begyűjtötte a termést, ha kedvére való volt és gyomrára jótékony hatással bírt, ha pedig a jótékony hatás elmaradt, legfeljebb belepusztult, ugyan ki tartotta azt számon.