5.
Nem tudom pontosan, hogy Nagyapámat mikor vitték el a galíciai frontra harcolni a szabadkai 6. honvéd gyalogezred katonájaként, pontosabban tudnék erről írni, ha megőriztem volna azt az emlékkönyvet, amelyet a második világháború idején adtak ki, s ezt kölyökkoromban gyakran lapozgattam, mert abban biztosan minden szépen és részletesen le volt írva, de akkoriban nem olvastam a szöveget. Engem főleg a képek érdekeltek, képeskönyvként tekintettem rá, amelyben természetesen az egyik fejezetet az ezred katonáinak fényképgyűjteménye alkotta, nem tudom, hogy az elesett honvédek képeit is tartalmazta-e az album, vagy csak a túlélőkét, mindenesetre Nagyapám fiatalkori képe is szerepelt benne, akkor a pödört ferencjóskás bajsza még fekete volt, ezt jegyeztem meg.
Anyai Nagyapámnál, Hódi Jánosnál, aki Békéscsabán élt, szintén létezett egy hasonló jellegű emlékkönyv, annak a csabai katonai egységnek a krónikája, amelyikben Ő is szó szerint harcolt, hiszen kétszer sebesült meg, a sebeket bajonettal kapta, vagyis közelharcban, de erről sohasem akart részletesebben mesélni. Akkoriban ezért kicsit csalódott voltam, de ma öreg fejjel mélységesen megértem a hallgatását, mert valószínű, hogy tudatának legmélyebbjére süllyesztette el azokat az átélt borzalmakat, hisz biztos, hogy ő is ölt azokban a csatákban.
Szerencsére pékmester Nagyapámnak másfajta katonasors jutott. Saját szavai szerint Ő szanitéc volt, ezért minden vágott sebre vagy horzsolásra fertőtlenítésképp konyhasót szórt, amit én akkoriban igencsak megmosolyogtam, mert nálunk otthon e célra a jód szolgált, jómagam manapság e célra hidrogén-peroxidot használok, igaz, van jód is a házban, mert változnak a korok meg a szokások. Most, amikor ezekről az eseményekről gondolkodom, rájöttem, hogy Nagyapám semmiféle egészségügyi kiképzésben nem részesült, egyszerűen harctéri sebesülthordozó volt, ami természetesen nem veszélytelen feladat, ha a sebesülteket „tűz alatt” kellett kihúzni, ahogy azt a mai, főleg amerikai, valamint más háborús filmekben látjuk. Valójában, amikor lecsendesedtek az összecsapások, akkor mentek ki a fedezékből összeszedni a sebesülteket és utána a halottakat, vagy ami a szerencsétlenekből megmaradt. Ezekről a Tata, mert a többiek így is hívták, sohasem mesélt, a dolgot elegáns egyszerűséggel azzal intézte el, ő csak „szanitéc” volt. Gondolom, hogy ehhez a „szanitéc munkához” jó gyomor és idegzet kellett, ami Nagyapámnak biztos megvolt, mert végtelen türelmű és nyugodt embernek ismertem, aki például a kuncsaftokkal nem veszekedett, nem vitatkozott, azt a Nagyanyámra bízta, amikor meg az Öreglány valamiért szemrehányást tett neki, rám mosolygott, és egyik ujjával a bal füle felé mutatott, a másikkal a jobb füléből kifelé, ezzel jelezte, hogy egyik fülén bemennek, a másikon meg kijönnek a korholások. Amikor úgy ítélte meg, hogy Nagyanyám túl sokáig szekálja, csak annyit mondott: „Maris, ne ébreszd fel bennem az alvó oroszlánt, mert tudod, mi következik!” – és elhallgatott, e szavak után Nagyanyám is elnémult, befejezte a „szónoklást”, mert tudta, hogy azelőtt mi történt, ha ennyire megharagította az Öregapámat. Ezt onnan tudtam meg, hogy egyszer rákérdeztem: „Nagyapa, tulajdonképp mi következett, amikor ezt mondtad a Mamának?” A Tata elmosolyodott, megpödörte a bajszát, és röviden válaszolt: „Hát tudod, egy kis dá-dá!” Amikor erről beszélgettem Apámmal, azt mondta, hogy Ő úgy emlékszik, a Tata néha enyhén arcul is ütötte a Mamát. Ezt manapság úgy hívják, „családon belüli erőszak”, és büntethető, ha valakit ezért feljelentenek, arról ne is beszéljek, hogy mi történne, ha egy iskolában, vagyis ahogy ma hivatalosan nevezik, oktatási intézményben történne ilyen eset, százszoros baj érné a tanárt vagy tanítót.
Amikor én jártam az elemibe, volt például mutatóujjra húzott pecsétgyűrűvel való ütés a fejre, ennek neve, a magyartanár szerint, aki ezeket rendszeresen osztogatta: koki a kobakra, akkora, hogy a kopaszra nyírt osztálytárs fiú fején kipúposodva megjelent a gyűrű lenyomata. Voltak taslik, sőt pofonok is, egy hórihorgas, 180 centi magas osztálytársam akkora arculcsapást kapott a nála még magasabb történelemtanártól, hogy feldöntötte a modern, könnyű tantermi asztalt, a szüleinek, akiknek koszorús üzletük volt egy pincében az Avala mozinál (ma Lifka), eszükbe sem jutott bejönni az iskolába tiltakozni, de szerintem Miki nem is szólt nekik semmit, hisz nem ok nélkül ismételte az osztályokat, ezért volt ő tizennyolc éves, amikor mi csak tizenöt (az első „nemi felvilágosítási” órákat ő tartotta nekünk). Negyedikes koromban, igaz, nem nyilvánosan, hanem „külön teremben”, diszkréten, négyszemközt (ma úgy mondják, tanú nélkül) én is kaptam két nagy „pedagógiai” pofont az akkori tanítómtól, mondta is, hogy miért, de azt nem jegyeztem meg, csak a két pofont. Akkor keményen megfogadtam magamban, hogy azt egyszer visszaadom. Természetesen Anyámnak nem szóltam semmit, hisz egyszer, amikor betört szájjal jöttem haza, és a kérdésre, hogy „visszaadtad az ütést?!”, azt válaszoltam, „nem”, kaptam tőle egy magyarázattal kísért nagy pofont. A megindoklás, kioktatás így hangzott: „Fiam, te ne üssél meg soha senkit, de ha téged valaki megüt, azt add vissza!” Talán ezért fogadtam meg, hogy egyszer visszaadom, amit kaptam. Jó negyvenéves lehettem, amikor nálunk is megkezdődött az új politikai szervezkedés (VMDK), és egy gyűlés után leültünk egy pohárka italra, velem szemben ült a volt „negyedikes” tanítóm, aki akkoriban már félig megkopaszodott, és én egy fejjel voltam magasabb nála. Néztem, néztem, és magamban somolyogni kezdtem, eszembe jutott az egykori fogadalmam a revansról: mi történne, ha én ennek a kis emberkének lekennék csak egy pofont is. Ő rám kérdezett: „Ugyan, Zsombor, min mosolyogsz olyan jót magadban?” Természetesen, hisz már régen jóban voltunk egymással, elmeséltem neki somolygásom okát. Eleinte egy kicsit megdöbbent, de aztán Ő is nevetni kezdett, és azt mondta: „Tudod, Édesanyád azt tanácsolta, amikor panaszkodtam neki, hogy lehetetlenül viselkedsz: Karcsi, adj neki két »pedagógiai pofont«, de úgy, hogy senki se lássa!” Ezen mindketten jót derültünk, és iszogattunk tovább.
Emlékszem, Anyám szavajárása volt, hogy a fegyelmezetleneket úgy fenyegette: „Mindjárt felképellek, fiam!” Lehetett az lány is, mert főleg ők jártak a prepába, így nevezték a diákok a tanítóképzőt. Legendássá vált az az eset, amikor a háború után huszonéves katonaviselt férfiakat is tanítottak, mert kevés volt a tanító. Anyám szintén megfenyegette az egyik hórihorgas tanítványát, hogy „felképeli”, az meg angyali nyugalommal mondta neki: „Várjon egy kicsit, Tanárnő, mindjárt hozom a kis zsámolyt” – ami valójában egy tornaszer volt, Anyám meg vagy 156 centi magas. Ilyen kérdések is kerengtek róla a „mi az, kicsi, alacsony, és kiabál, amikor feldobálják?” mintájára: „Alacsony, szőke, és mindig kiabál?” Az elsőre a válasz: kis kínai, aki nem szereti, ha dobálják, az utóbbira: a tornatanárnő. Ő nem szerette, ha úgy hívták, mert Ő testnevelő tanárnő volt.
Manapság más a „modern pedagógia”, egy barátom, aki az általános iskolában tanít, azt mesélte, hogy épp a testnevelő tanárt bocsátották el, mert nem akadályozta meg, hogy az óráján az egyik diák felpofozza a másikat. Tényleg nagyot változott a világ, de azt hiszem, pék Nagyapámnak is, amikor nyolcévi hadifogságból hazaérkezett egy egész más világba, az Osztrák–Magyar Monarchiából a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba, ahol kisebbségi lakos lett, és átélte az „impériumváltást” (ez ma divatos kifejezés mifelénk). Ő a pékségben ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta, de ez már egy másik mese.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.