A. Túri Zsuzsa: Télen a Margit-hídon – versek

Télen a Margit-hídon

Szürke vízen sörösüveg úszik,
lábamnál újságpapír lobog,
s ahogyan a hátamon felkúszik
a hideg, a halvány csillagok
lassan settenkednek fel az égre,
és gurulnak csendben szanaszét,
ráülnek a fenyőfák hegyére,
nekik egy a kezdet vagy a vég,
a napok, mint télen általában
kiakasztott piszkos lepedők,
délután már korán félhomály van,
s ezüstösre áznak a tetők
a szitáló, nyúlós-nyálkás ködben,
csukva álmodnak az ablakok,
lámpák gyúlnak mindenütt, miközben
a hídon át lassan ballagok,
te elmentél s nélküled a fények
ismeretlen koszoskék tavak,
melyek mélyén elveszik a lényeg,
s értelmetlen kódok a szavak,
hideg van és csendes most a város,
elmúltak a színes ünnepek,
itt-ott fakult selyemszalag szálldos,
a füzérek még fent függenek,
s mert szemedből kihulltak a lángok,
nélküled itt minden mostoha,
én mégis egy égi jelre várok,
kitaszítva, ó én ostoba,
azt hiszik, a szívem régen jég lett,
pedig nem, csak nincs mit mondanom,
azt hiszem, már beszélni is félek,
nem vigyázol rám, nincs oltalom,
kértelek, hogy üzenj odaátról,
de nem jött jel, nem jött látomás,
vagy az élet örökös zajától
nem fogom fel, csak egy állomás
az ittlétünk, s az örök hiányban
tudnom kéne, minden rejtjeles,
tiszta békében lehet hibátlan
csak a hangod, amikor keres.
Felrémlik arcod mosolyra gyúlva,
lehet köztünk éj, vagy sivatag,
érzem, lassan, tüskékkel, de újra
szívemben szent rózsák nyílanak.
A talányos ég stólát hajít rám,
lassan tán a hó is megered.
Lehunyt szemmel lelked ha most hívnám,
elérhetne kérges tenyered.

Téli mese

Füstszagú télen a halk havazásban
szunnyadó pillék a rőt levelek,
jelmezt ölt minden és mindenütt más van:
átlényegülnek a szürke terek.
Szétterül lassan a mágikus álom,
bokraink ég felé intő kezek,
habfehér kesztyűben, és fent a fákon
összebújt, s hallgat a madársereg.
Csillagfüzérek az utcai lámpák,
templomunk tornya a felhőkig ér,
takaró fedi a városi lármát,
lustán kalandozó szél dala kél.
Csellengő holdnak ezüstös a fénye,
bűvös az éj is, ma semmi se fáj,
úgy vagyok itt, hogy tán nem vagyok mégse’,
mint a mesében, úgy alszik a táj.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. februári számában)