B. Mihály Csilla: Utolszor és más versek

2024. március 09., 11:17

Duncsák Attila: Törött tükör (2006)

Utolszor
Édesapám emlékére

Fütyült a szél, az álmait darálta,
a tájat, mintha vérrel festenék,
az ősz kabátja rásimult a fákra,
potyogtak már az érett gesztenyék.

Mint azt, akit csak sejtelem vezérel,
siettem át a város főterén,
a mérhetetlen csend erős kezével
ezernyi forró lándzsát tört belém.

A híd alatt a kis Zazar soványan
köpdöste szét a mélynek fodrait,
a kórháztermi nyugtalan homályban
szemednek izzó fénye volt a hit,

ahogy reám gyengéd-szelíden téved,
így láttalak utolszor élve téged.

Elmerül

Fáj a csend, a fénye legbelül
elmerül, magába szenderül,
fogva tartja azt a bús időt,
mit levetve szívem is kinőtt.

Hol lehet ma, merre jár a hit?
Nem találja kóbor álmait.
Bűnös óra nyelvemen sziszeg,
nem vagyok barátja senkinek.

Verseim parányi lángja csak,
mit magamban őrzök álmatag,
hogyha csendje újra fényt teremt,
elborítja majd a végtelent.

Retyezát

Vidék, amit feledni nem tudok,
a végtelenbe nyúl a sziklafal,
e táj csodája hív ma, felbuzog,
akár a fény, e régi, tiszta dal.

Körül megannyi tarka vadvirág
az illatát belém lehelgeti,
piros, fehérek, esti vad lilák,
a völgy ölén se száma, sem szeri.

De felfelé vezet tovább utam,
kövek között döcögve könny pereg,
amíg a köd hegyek fokán suhan,
magam fölé, előre görnyedek.

A csúcson Isten egyre rázogat,
belátni reszkető magányomat.