Hangtalan befagy
vonz a tér táguló világba
fogy az árnyék és vékony a jég
siklok előtted sietsz hiába
szürkék a fények és könnyez az ég
rianó ködök foszló távolság
jövőbe hajlik a jelenidő
csoda felé tart a valóság
némaság lesz a hangsúlyvivő
ritkul a nyom és hízik a lom
magányos nemzedék fagyba ragad
sokasodó rejtett őstilalom
az öreg fa menhirnek marad
Belép a házba
Szívében színes szalaggal belép a házba
lobbanó árnyéka foltot vet ruhádra
ne hidd, nem csak vendég, beköltözni jött
nem táncoltok többé, harc nélkül győzött
követve a szómentes útirányokat
melléd ül mint bús estén egy kába gondolat
jó volna bebújni egy csendből font dobozba
emléknek féltett kincseid mellé hajolva
Sétáljunk kicsit, szőjük végtelen körökbe
az öröklét derűs kiláthatatlanságát
fogadjuk örökbe bűntudatunk enyhítik
tenyérnyi üdvözlégyek aratnak sarat
kitérdelt hibáinkat csak veszteségeink
múlják felül, meg a sósan szikrázó napsugarak
Összeilleszteni mész
A töredelmes vallomásoktól felfúvódom
semmiségekről dúdolj nekem dalokat
ablakot nyitok hozzá, mert hamarosan
itt a tavasz, áradó jókedvet rakosgat
az átlátszó képek mellé a hűtőre
mágnesezve apró de erős kockákkal
ami sokkal megbízhatóbb mint a
színes tájakról szuvenírként hozott
kabátgombok bizonyossága kell
hogy tudjunk mire számítani, tanítgatsz
dióhéjba simítani zavaros félelmeinket
ettől majd bennem is alábbhagy a vacogás
egy álmatlan éjszaka összebújt suttogása
beölel a zárvatermők csoportjába hamarosan
Rubik-kockaként akarsz fordítani a világon
összeilleszteni a szögletes színeket
Telefonod fénye a takaró alatt marad
Akkor is ha ködös íriszeden tükröződő
izgalom elvakítja a hold felszíni viharait
ez az a távolság ami csak utazás közben érhet
egyensúlyra törekszik az öreg nap is
elindultál összeilleszteni az időt hátrahagyva
engem közös világunk hangyamagányában
Időmérőnek itt hagytad nekem a hóolvadást
hiába fordulsz vissza összehasonlítani
csak ízeket és éveket lehet
Csendért kiáltani rosszabb mint
hangárban bámulni a repülőket