Kolev András: Nosztalgia és más versek

Nosztalgia

A könyököd minden másnap vérzett;
papírra dörzsölted az igéket.
Cserépbe ültetted a gyufaszálat,
fülelted, ahogy a csend virágzik;
s a falnak döntött kiskapának
lehunyt szemekkel számokat soroltál;
ekkor találtam rád, véletlenül.

Esténként felsöpörted a házat,
a térded akkorra már megdagadt.
Csikkek úsztak egy fémlavórban,
s csontok puhultak felhők alatt.
A vaskorlátra rongyokat kötöztél,
kérdezted, magadtól majd ki véd meg,
lepke rebbent eléd a semmiből,
és remény feszült az almafádra.

Ez lett belőled, nem hitted el,
a tükröt lázasan kutattad;
talán leányod utolsó levelét
kerested, hogy igazold,
mint lettél ismeretlen
minden ismerős helyen.

Az üres fotelig köhögve jutottál;
görcsök gurultak szerteszét a járdán.
Az arcodat kezdte benőni a gaz,
anyád kezéből ettél volna ismét;
és azt vártad tőlem, jöjjek holnap is.

Néha bánt még, hogy elfeledtelek.
Éjszakánként a fejemben lépdelsz.
Az ébredést szótlanul keseríted,
olyankor felidézem imáidat,
hiányodra meleg kabátot gombolok,
majd botladozva elkísérlek
a bennem őrzött magányodig.

Mű-remek
És még egy ilyen:
se ütem, se vonal, se szín,
csak körbeöklendezett tárgyak,
görbült igék, pár ferde rím,
s a közhelyek kész sornak állnak.
Szivárvány-díszletek között
tolong megannyi mondat:
egy máshol-írt, egy elnyögött,
egy túl kövér, egy fonnyadt.

Öntelt vigyor, gazdag hozam,
a kapcsolat kötetlen.
Jól sejthető, ki és hogyan
vett részt a friss kötetben.
Nincsen szabály, se versenyszellem,
a pontozás titkon személyes.
S hiába másik száz ez ellen,
a díjhoz ennyi épp elég lesz.

Úgysem

Valami bűzlik, látszat-zűrzavar,
ismert jelenség, történt már ilyen.
A kéz kezet mos, vagy csak eltakar,
ki tud ma hinni itt még bármiben?

A képzelet vad, parttalan folyam,
az indulatra számos jel mutat.
Egyetlen szóból száz talány fogan,
s az álmok intik csendre szárnyukat.

Fogatlan bábuk, zsíros szellemek,
kihűlt szemekben elvérzett színek,
Nyílt sebek mélyén titkok rejlenek,
s igaza végül nem lesz senkinek.