„Míg én voltam a kedvesed,
S felfénylő nyakadat még nem ölelte más…”
Horatius (Radnóti Miklós fordítása)
7. Párkáké
Pókháló feszül ág között,
megcsillan, ha a fény rávetül és lebeg.
Napfényhúr, mit a pók kötött ‒
párkáké a fonál, szőni az életet.
Sorsokban feledett napok,
plusz-mínusz tavasz, aztán soha sincs tovább.
Fészket rakni az űrbe most,
csillagkép-idomár ostora húsba vág.
8. Anatómia
Élet centruma: áll a szív.
Nincs is már, csak az emlékei vannak itt.
Csillagfény anatómiák
röntgenképe az űr távoli ködfalán.
Képernyőn pipitér-virág,
kérődző legelőkön tehenek, bikák.
Lófejköd se nyerít ma fent,
műhold száll ‒ a valóság avatárja szent.
9. Hinta
Elfonnyadtak a hóbogyók,
elmúlt már ez a tél, jönne az új tavasz.
Pollennel mogyoróbokor
megtelt és a rigók szíve ma szétszakad.
Ostorfának az ostora
hajszolná az időt, mert sose múlna az.
Egy helyben csak a hinta áll,
szélben míg kavarog, tollpihe súlya nagy.
10. Hajlékony
Hajlékony mirabellafa ‒
lassan már kivirágzik, csoda lesz megint,
mint minden tavaszon, ha a
fény érinti meg, és múltja is benne ring
kelyhében kifehéredett
szirmoknak, meg a múltunk vele: el se tűnt.
Tíz év telt, az egy évtized,
míg felnőtt, vele telt itt a mi életünk.