Felvételi
Apám Major Tamás előtt
Petőfi-verset mondott,
színészi álma romba dőlt:
Major Tamás csak morgott.
A tájszólással volt a baj,
a túl sok á zavarta.
Major fején felállt a haj,
de csak kevés volt rajta.
„Tálprá mágyár…” ‒ így kezdte el
apám a híres verset.
Hogy elmaradt a várt siker,
arról az a-k tehettek.
Ha más verset választ apám,
miben a nincsen annyi,
lett volna ő színész talán,
de minek találgatni!
Apám a pályaudvaron
a gyorsvonatra felszállt,
várta vissza őt Abony,
hol nem hallják az á-ját.
Anyámmal megismerkedett,
a régi, barna lánnyal,
és lett a frigyből két gyerek,
kikkel beszélhet á-val.
A villamosról
Pesterzsébet felé ment
a lassú villamos,
egy férfi bent rágyújtott,
lehúzott ablakot.
Befújt a szél örökké,
és mindenhol megállt.
Egy jó hónapig egyszer
ott kaptam lakást,
épp a végállomásnál,
ott állt a szürke ház,
túl sok paneltömb árnyán,
hol mindenki leszállt.
A villamos csikorgott
a szűk utcák között,
az út sokáig tartott,
az ablak tükrözött.
Kemény ülés alattam
és fák siklottak el:
a kertvárosi tenger,
a parttalan panel.
A szürke hajnalokkal
indult a villamos,
a szürke villamossal
indultak hajnalok.
Az őszi éjszakában
a villamos beállt,
az őszi villamossal
beálltak éjszakák.
Utánnyomat
A dédanyámnak apja
nem tudható, ki volt.
A név titokban hagyva:
fehér és néma folt.
Ezernyolcszázas évek,
megannyi köznemes
élt akkor e vidéken…
Vajon ki lehetett?
De ő is ott van bennem,
csak ismeretlenül,
miként a többi szellem,
ki múltban elmerült.
Néhány vonás az arcon,
egy semmi mozdulat,
egy fájdalom, mi fantom:
az arc utánnyomat.