A boldogság megtanulhatatlan
Sírás az én otthonom.
Esőcseppek peregnek
a fehér műanyagra,
könnycseppek a papíron
mint elefántcsont tócsa.
Nem vagyok tökéletes,
és sírva fakadok,
mert igaz nevemet
felidézni nem tudom.
Megégettem magam,
és meg sem lepődtem.
Olyan jó, hogy fáj,
hogy apró lábacskáival
könyékig fut a borzongás.
Vagy lehet, ez az emlékezet?
Nem, az mégsem lehet…
Mert olyan kevés az,
amire igazán emlékszem.
Voltam valaha boldog?
Vagy önfeledt kisgyerek?
És ha voltam, mi lett velem?
És ha nem voltam, most mi lesz?
A boldogság megtanulhatatlan,
és én oda sem figyeltem.
A szomorúságot meg nem lehet leírni,
ahogy név nélkül sem lehet
Istennel perlekedni.
Nagyapám kunyhója
Vigyázol rám,
amíg a kemencés öröm
illatával botorkálok,
és kiülök hozzád, Papa,
a vasajtó mellé a kis teraszra.
A decemberi égboltot kémlelem
a ködfátyolos mennyeket,
farkasszemet nézünk,
pislogok, veszítek.
Álmomban találkoztunk.
Az összes szavadra emlékszem.
Én is bolyongok még,
én is elvesztem.
mondtad nekem piros arccal
szánkót húzva magad után,
mintha csak játszottál volna.
Tudom, hogy játszottál,
csúszkáltál, és nem érdekelt semmi,
nekem is csak ennyit próbáltál megtanítani.
De látod, kunyhódra végre tetőt építek,
és lelkemet szánkódra helyezem.
Tovább már nem bolyongunk,
csak köddé válunk közösen.