Ars poetica
Adj egy bonckést,
és nézz félre,
hogy ne tudd, magamat,
vagy mást nyitok fel vele.
Adj egy anyát,
aki keblére ölel,
s nem enged el akkor se,
mikor már szabadulnék.
Adj egy istent,
egy egészen kicsit,
aki akkor is oszlop,
ha nincs felette tetőm.
Hétvége
Először nyugalom jár át,
eltévedt utazó vagyok a pusztában,
elengedem a menekülés reményét,
mosolyogva esem össze.
Gondolataim éhes vadkutyák,
hamar megtalálnak.
Falkában járnak, lakmároznak
parlagon hagyott pszichémből.
Először félénken környékeznek,
felém szagolnak, megborzonganak
kihűlt tetemem illatától.
A legnagyobb belém harap,
követik a többiek,
tarajos fogaikkal feltépik bőrömet,
alatta vörös kisdedet találnak:
ordít, csend szakad torkából.
A legnagyobb vadkutya felegyenesedik,
gerince megroppan, ahogy két lábra áll,
mellső lábaiba veszi a kisdedet,
elvonul vele, míg a többiek
csontig csupaszítják, ami a zsákmányból maradt.
Egy folyóhoz viszi,
kosár várakozik a víz színén,
belefekteti a gyermeket,
emberi hangon súgja fülébe:
„Hét nap múlva
megint halott leszel.
Hét nap múlva
felfaljuk húsodat.
Hét nap múlva
újjá fogsz születni.
Újra meg újra,
míg étvágyamat vesztem.”
Elenged, elvisz a víz,
messzi tájak nevelnek fel,
és hét nap múlva éhen-szomjan
visszatérek a pusztába.
Táptalaj
Ereken keresztül úszom,
hogy kinőtt tavam helyett
nagyobbat találjak.
Fogytán volt élelmem:
felfaltam már minden halat,
prédát és ragadozót,
békákat és vízipókokat,
tófenéken bomló elődeimet.
Végül semmi sem maradt,
csak én, és a hínárok.
Mélybe akartak húzni,
beolvasztani a tóba.
Menekülök, de tudom:
nem lehet a körből kilépni.
Amit belőled elvettem,
vissza fogom adni:
vérrel fizetek vizedért.
Oázis
Céltalan vagyok,
de nem úgy, mint gyerekkoromban:
nem úgy, mint hörcsög a terráriumban.
Inkább, mint teve az állatkerti kifutón.
Tudom, milyen szabadnak lenni:
hátamra ágyaznának, utolsó erőmig
képzeletbeli oázisok felé hajtanának.
Kinyúlt testemet felvágnák,
menedéket keresnének benne éjjelre,
zokognának a keserű sorson.
Itt kifutóm gyakran látogatják.
Belépődíjra váltják sivárságom:
csodálnak, szerepelni kényszerítenek.
Mennyi még az oázis? – kérdezem tőlük,
de csak méla vigyorral felelnek.
Betömik maréknyi fűvel számat,
majd eltűnnek: saját kifutójukra.
A vígasságok teljéből indult az utazó,
az ég kupolája madárszárnyat vont fölé,
magány várta és egy csörgedező forrás,
úgy érezte, ő sem más, csak szerencsétlen flótás,
aki elveszett, kit árbóckosarából kiejtett a remény,
(aki) volt gazdag, és volt szegény.
Azon a nyáron a nagybátyám betegsége foglalkoztatott, játék közben is sérülése okain, a tragikus esemény mozzanatain elmélkedtem. Furcsa álom kuszaságával követték egymást a feltételezések, zavaromban képtelen voltam eldönteni, hogy a képzelt világ vagy a valóság tűnik hitelesebbnek.
A mi Tiszánk nyelvünkben és irodalmunkban él igazán. A mi Tiszánk ugyanis a legtöbbet megénekelt folyó. Leginkább Petőfi Sándor A Tisza című verse kapcsán ismerjük. Ámde Juhász Gyula A Tisza című párbeszédes versében a Tisza összes, ellentétes tulajdonsága megjelenik.