Almási Balázs: Ars poetica és más versek

Ars poetica

Adj egy bonckést,
és nézz félre,
hogy ne tudd, magamat,
vagy mást nyitok fel vele. 

Adj egy anyát,
aki keblére ölel,
s nem enged el akkor se,
mikor már szabadulnék. 

Adj egy istent,
egy egészen kicsit,
aki akkor is oszlop,
ha nincs felette tetőm.

Hétvége 

Először nyugalom jár át,
eltévedt utazó vagyok a pusztában,
elengedem a menekülés reményét,
mosolyogva esem össze. 

Gondolataim éhes vadkutyák,
hamar megtalálnak.
Falkában járnak, lakmároznak
parlagon hagyott pszichémből. 

Először félénken környékeznek,
felém szagolnak, megborzonganak
kihűlt tetemem illatától.
A legnagyobb belém harap,
követik a többiek,
tarajos fogaikkal feltépik bőrömet,
alatta vörös kisdedet találnak:
ordít, csend szakad torkából.

A legnagyobb vadkutya felegyenesedik,
gerince megroppan, ahogy két lábra áll,
mellső lábaiba veszi a kisdedet,
elvonul vele, míg a többiek
csontig csupaszítják, ami a zsákmányból maradt. 

Egy folyóhoz viszi,
kosár várakozik a víz színén,
belefekteti a gyermeket,
emberi hangon súgja fülébe:
„Hét nap múlva
megint halott leszel.
Hét nap múlva
felfaljuk húsodat.
Hét nap múlva
újjá fogsz születni.
Újra meg újra,
míg étvágyamat vesztem.” 

Elenged, elvisz a víz,
messzi tájak nevelnek fel,
és hét nap múlva éhen-szomjan
visszatérek a pusztába.

Táptalaj 

Ereken keresztül úszom,
hogy kinőtt tavam helyett
nagyobbat találjak. 

Fogytán volt élelmem:
felfaltam már minden halat,
prédát és ragadozót,
békákat és vízipókokat,
tófenéken bomló elődeimet. 

Végül semmi sem maradt,
csak én, és a hínárok.
Mélybe akartak húzni,
beolvasztani a tóba. 

Menekülök, de tudom:
nem lehet a körből kilépni.
Amit belőled elvettem,
vissza fogom adni:
vérrel fizetek vizedért.

Oázis

Céltalan vagyok,
de nem úgy, mint gyerekkoromban:
nem úgy, mint hörcsög a terráriumban. 

Inkább, mint teve az állatkerti kifutón.

Tudom, milyen szabadnak lenni:
hátamra ágyaznának, utolsó erőmig
képzeletbeli oázisok felé hajtanának.
Kinyúlt testemet felvágnák,
menedéket keresnének benne éjjelre,
zokognának a keserű sorson. 

Itt kifutóm gyakran látogatják.
Belépődíjra váltják sivárságom:
csodálnak, szerepelni kényszerítenek.
Mennyi még az oázis? – kérdezem tőlük,
de csak méla vigyorral felelnek.
Betömik maréknyi fűvel számat,
majd eltűnnek: saját kifutójukra.