Vírus-idő van, teszi a dolgát,
hiába a vétség, rám bizonyult,
viszi a királyt, vérrokon szolgát,
és megtelepedett, a beidomult,
aztán álltam a végzet ketrecében,
vastag kabátban, födetlen fővel,
halál sírt, rózsafa hangszerében,
ember vagy égiek mintázta erővel.
Lesznek napok a közeljövőben,
az anyag megrontja a beszédet,
bomlik az egység, az alvó kőben,
amíg újraálmodom az egészet.
Fájdalmat présel a fekvő áldozat,
naponta meghajolt szívverése, –
és virággal integet, aki szabad,
átszivárog a rontás szennyes vére,
mely elhozta egy tavasz reggelen,
– és éjszakákon át üldözött –
vírusidőben áthasít félszegen,
naplemente, és bíborszín között.
Ma lecsordult a halál a földre,
és egyre lejjebb visz az áradat,
az élet ráfagyott sötét szemére,
de mosolyognak már a sugarak.
(Karantének)