B. Mihály Csilla: Szatmári séta — versek

2022. szeptember 15., 10:06
Keszthelyi György: Ég és mező

Szatmári séta
A villanydrótra fecske ült,
körötte kósza gerlék,
házak faláról felhevült
kövekre hull a festék.

Ki erre jár szándékosan,
vagy éppen erre téved,
ha jól fülel, ha nem rohan,
hall még magyar beszédet.

Hall még a gyermekkor felől
az Úrnak pár kegyeltje,
Szamos vizére, míg ledől
a véres naplemente.

A fénye lassan ellobog,
megáll a múlt-romoknál,
új hagymakúpos templomok
árnyékain botorkál.

Az út majd másik térre nyit,
s a vén zsidókorzóra,
az este lámpafényeit
mézes csuporból szórja.

Apámnak hangja jön velem,
ölel, befúr a csontig,
megrezzen, mint a szél, kezem,
és összekulcsolódik.

 

Akvarell
Az álmos este homlokára
szellő dobálgat csókokat,
kering a könnyű, nyári pára,
egy fűzfa csendben bólogat.

Elrejt a táj megannyi házat,
kanyargós útja már sötét,
de még a nap kikandikálgat
s vakarja borzos üstökét.

Szekér bolyong a karcsú fényben,
dús szénaillat járja át,
egy ember alszik rajta ébren,
s letörli izzadt bánatát.

Arrébb, bogyók között matatva
pirók süvölt, ha szemre lel,
köré, akár vadász a vadra,
pár réti cserje térdepel.

Beáll az est, a bőre elnyűtt,
mint elmosódó akvarell,
e verset, jaj, a holddal együtt
szakállas farkas* falja fel.

* a máramarosi magyar néphit úgy tartja, hogy a holdat a virkolák (csordásfarkas vagy szakállas farkas) falja fel holdfogyatkozás idején


(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)