Szatmári séta
A villanydrótra fecske ült,
körötte kósza gerlék,
házak faláról felhevült
kövekre hull a festék.
Ki erre jár szándékosan,
vagy éppen erre téved,
ha jól fülel, ha nem rohan,
hall még magyar beszédet.
Hall még a gyermekkor felől
az Úrnak pár kegyeltje,
Szamos vizére, míg ledől
a véres naplemente.
A fénye lassan ellobog,
megáll a múlt-romoknál,
új hagymakúpos templomok
árnyékain botorkál.
Az út majd másik térre nyit,
s a vén zsidókorzóra,
az este lámpafényeit
mézes csuporból szórja.
Apámnak hangja jön velem,
ölel, befúr a csontig,
megrezzen, mint a szél, kezem,
és összekulcsolódik.
Akvarell
Az álmos este homlokára
szellő dobálgat csókokat,
kering a könnyű, nyári pára,
egy fűzfa csendben bólogat.
Elrejt a táj megannyi házat,
kanyargós útja már sötét,
de még a nap kikandikálgat
s vakarja borzos üstökét.
Szekér bolyong a karcsú fényben,
dús szénaillat járja át,
egy ember alszik rajta ébren,
s letörli izzadt bánatát.
Arrébb, bogyók között matatva
pirók süvölt, ha szemre lel,
köré, akár vadász a vadra,
pár réti cserje térdepel.
Beáll az est, a bőre elnyűtt,
mint elmosódó akvarell,
e verset, jaj, a holddal együtt
szakállas farkas* falja fel.
* a máramarosi magyar néphit úgy tartja, hogy a holdat a virkolák (csordásfarkas vagy szakállas farkas) falja fel holdfogyatkozás idején
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)