Tamás Lajos: Örökségem és más versek

Örökségem

A dédapám még törte a szót
S két part között küzdés volt élte.
Szláv álmodóknak lassú vére
Birkózott benne a varázzsal,
Mely örökségét hordta, tépte.

A nagyapámban elpihentek
A vádoló és sajgó harcok.
Az oltott ág bimbókat hajtott
S a fakult múltat úgy őrizte,
Mint kontár a művészi rajzot.

Az apám már bevert gyökér volt.
A bűvölet egy röghöz fonta
S ha titkos vágás, vagy goromba
Ütés rezgett nemzetén végig,
Dühhel szikrázott magyar volta.

Őtőle kaptam magyarságom,
Mely el nem nyűtt akarat telje.
Elkanyarog az idegenbe
Bezárt szívekhez medret ásva,
De vize tiszta, itt eredve.

Kinek kellek?

Kinek kellek? Kinek kellek?
Kérdem magam, tépve tépem.
Száz sugárból másnak ömlik
Cukros, habos, piros vérem;
Ifjúságom elfecsérlem.

Lakomázó öregek közt
Hiú szóhoz csak szót rakni.
Bűneinkkel koszorúzva
Új Mohácsig így vigadni:
Ez az érdem? Ez az érdem?

Jóság-puha, langyos szívvel
Nem küzdhetek harcot végig.
Tüskék között bukdácsolva
Sebeimet meg sem értik,
Hisz a lelkem belül vérzik.

Mért vert ki az élet vakon
Csalángazos rengetegbe?
Gyermekségem szent zománca
Lassan, lassan itt pereg le,
Csalángazos rengetegbe.

Kicsiny kunyhó, – fészek-ábránd, –
Ebből nőttem, ezt akartam.
Jobb világba mentem át
Ami gyémánt a salakban,
Sugározzon meghitt lakban.

Ellopták az akaratom,
A portámon cseléd lettem.
Alvó pásztor, holdfényfürdőn
Míg álmaim legeltettem,
Kunyhót emelt más helyettem.

Mese volt csak

Fekete erdők szőke leánya,
– Mellettünk halkan csobban a Vág, –
Fekete erdők szőke leánya,
Hozzád száll ma e szent szerenád.

Valahol, messze az álomparton,
– Hallod-e, hallod-e szőke leány? –
Valahol messze, az álomparton
Igézet fátyla hullt le reám.

A fátylat, a fátylat szertetépte
Irigy kezével a zord feledés.
Siető Vágnak zokog habja?
Szívedbe a bánat nyomot se vés?

Fekete erdők gyónva susognak
A borult égnek sátra alatt:
Meg se csókolta a lányt az ifjú.
...Mese volt csak és mese marad.

Jóságom sátora

Jóságom tágas sátorában
Űzöttjei a kínzó gondnak
Gyűlnek a tűzhely melegére
S míg lelkük falán öröm dobolgat,
Tanítom hívő gyermekségre.

Jóságom tágas sátorában
Dacos ifjak s gubbasztó vének
Kristály-hitem vigaszát isszák.
Itt híre sincs az önző télnek,
Mert az öröklött bűntől tiszták.

Ez ősi bűn a bánat-átok,
mely gyűlölséget vet s arat.
Ó, jóságomnak égi sátra,
Meg ne görnyedj a súly alatt,
Mit rád nyilaz a rosszak vádja.

Tereld őket is hajlékodba,
Hisz a jóság a szent kenyér,
Miért a vert szív eleped.
Öklöt mutat a sok tenyér,
Ha nem kap jóság-kenyeret.

Jóságom tágas sátorában
Maradjak hitvány, póri szolga.
De arcotok örömtől égjen,
Hogy ajándékaim kiosztva
Boldog legyek a szegénységben.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)