Balajthy Ferenc: Már nyílnak a kertben és más versek

2023. április 01., 07:10
Keszthelyi György: Virágok

Fehérvári vastuskó

(Petőfi Sándor 200)

 

Ezernyolcszáznegyvenkettes

Réz, egykrajcárost vert Petőfi

Sándor a fehérvári vastuskóra.

A Pelikán fogadó színpadán

Tapsolták a színészt estelente.

 

Költő-komédiást Isten küldte,

Hogy szívünkbe emlékszögét

Majd örök időkre belénk üsse!

 

Petőfi Sándor

(LXXVI. Ferenc fáraó)

 

Ha költő vagy – éljél és dalolj!–

Hóbortnak, úrnak meg ne hajolj!

Vernek, szeretnek. –

Légy eretnek, mindig lázadó,

S szópiramisokban fáraó,

Gyolcsban megmentve!

Lélek pusztul, ha éhen marad,

Tápláld, etesd a gyöngymadarat,

Ezer(egy)százszor!

Vers csírázzon, mint a magvetés,

Miből kell sok, mi minden kevés,

Gyógyítson bárhol!

 

Ha költő vagy, dal égjen benned,

Szárnyalni, játszani is engedd,

Nem kell a rablánc!

Valami még gúzsba kötözne –

Szökjön szív, versed véd örökre,

Halni, hogy hagynánk!

Szikrázzon, legyen véres sorod,                                                               

Fehér angyalok pajzsát fogod,

Fény az ég selyme.

Ha Vir (l) ágkötél, s halna a dal,

Az visz, és viszed majd magaddal,

Csontokba rejtve!

 

Ha, költő vagy – éljél és dalolj!                                                                  

Égre jöjj, ha kell a föld alól,

S szent harcban szabad!

Csapdába csalhat gonosz idő,

Erdő marad, ha egy fa kidől –

Talpon a magyar!

Ne fogjon senki könnyelműen,

Hisz élsz, s itt élned kell, de hűen,

S ez mind így legyen!

Csokrom reszket, ég borral köszönt,

Csillag vagy a csillagok között –

Hazám, Istenem!

                                

Szent Mihály szekere

(Petőfi Sándor 200)

 

Ahol feszül a fennség, s alul a gálya,

Az Életút – kiszámíthatatlan pálya.

Urak között régen az aszúbor az úr,

S mezítelen testemen aszik a plazur.

Csikóbőrös dalt írt, világi szép esszét,

S öblögette torkát, elitta az es(s)zét! –

Kóbor kutyát szeretettel csókolgatott,

Pirulákat szedett, de egyik se hatott!

Szélesvásznú híd alatt nincsen vasaló,

Ahol az élet az nem embernek való!

Kukában ül a parlament és a kincstár,

Vitára vita, ha éppen semmi sincs már.

„Eb ura fakó”, minden utódja hitvány,

Közhasznosíthatatlan közalapítvány!

Számadás, lázadás – és lázcsillapító,

Szent Mihály szekere a hatlovas hintó.

 

Nem tudja, mi éltet, de jó tetkója van,

Kütyüket ütöget boldog, boldogtalan.

Bálványok ledőlnek, ám újakra találsz,

Kiszárad a tenger, nincs az öreg halász.

A nehézség súlyából semmit se veszít,

Hiába merülsz el, mélyen a víz nyerít.

Az Életút – kiszámíthatatlan ringyó,

Szent Mihály szekere a hatlovas hintó!

 

Szentségtörő – ki imádságot is elhagy,

Kint lévő akárhol, sosem lehet beltag!

Az Életút – kiszámíthatatlan pálya –

Ha felül volnál, lehúz majd víznek árja.

Elmossa a fényre szánt, szelíd arcodat,

Sírodra vihart, nagy hullámokat hozat.

Távolság üveggolyó, oly messze ringó,

Szent Mihály szekere a hatlovas hintó!

 

Súgjad, Uram, mit érdemel az a vesztes,

Kinek vesztenivalója nincs, de reszket.

Kiszámíthatatlan – lélekvesztő ösvény,

Kanyargó útjait mind-mind összekötné!

Mit taposhattunk együtt, egy életen át –

Amíg a test pora csillagporrá nem vált.

Távolság üvegbolygónk a messze ringó,     

A négyökrös szekér nem hatlovas hintó!

 

Már nyílnak a kertben

(Petőfi 200)

 

Verők vernek, békítők békítenek,

Önmegváltód lesz aljasult galád!

Hol vannak a földönkívüli terek,

Ahol semmi se hazug és csalárd?

 

Ahol örök az, ahogy, ha szeretnek,

S nem a vak gyűlölet szava csahol.

Hol lehetsz hívők közt ősi eretnek,

Majd kikaparnak földrögök alól!

 

Mentés másként a gépemen új élet,

Nem falra festett ördögi csendélet,

Az önmegváltó – már Istent keres!

 

Sándor megbocsátja hívő versemet,

Nyílnak a virágok, s kertünk illatos,

Kéklik, tisztul: Tisza, Duna, Maros.