Fehérvári vastuskó
(Petőfi Sándor 200)
Ezernyolcszáznegyvenkettes
Réz, egykrajcárost vert Petőfi
Sándor a fehérvári vastuskóra.
A Pelikán fogadó színpadán
Tapsolták a színészt estelente.
Költő-komédiást Isten küldte,
Hogy szívünkbe emlékszögét
Majd örök időkre belénk üsse!
Petőfi Sándor
(LXXVI. Ferenc fáraó)
Ha költő vagy – éljél és dalolj!–
Hóbortnak, úrnak meg ne hajolj!
Vernek, szeretnek. –
Légy eretnek, mindig lázadó,
S szópiramisokban fáraó,
Gyolcsban megmentve!
Lélek pusztul, ha éhen marad,
Tápláld, etesd a gyöngymadarat,
Ezer(egy)százszor!
Vers csírázzon, mint a magvetés,
Miből kell sok, mi minden kevés,
Gyógyítson bárhol!
Ha költő vagy, dal égjen benned,
Szárnyalni, játszani is engedd,
Nem kell a rablánc!
Valami még gúzsba kötözne –
Szökjön szív, versed véd örökre,
Halni, hogy hagynánk!
Szikrázzon, legyen véres sorod,
Fehér angyalok pajzsát fogod,
Fény az ég selyme.
Ha Vir (l) ágkötél, s halna a dal,
Az visz, és viszed majd magaddal,
Csontokba rejtve!
Ha, költő vagy – éljél és dalolj!
Égre jöjj, ha kell a föld alól,
S szent harcban szabad!
Csapdába csalhat gonosz idő,
Erdő marad, ha egy fa kidől –
Talpon a magyar!
Ne fogjon senki könnyelműen,
Hisz élsz, s itt élned kell, de hűen,
S ez mind így legyen!
Csokrom reszket, ég borral köszönt,
Csillag vagy a csillagok között –
Hazám, Istenem!
Szent Mihály szekere
(Petőfi Sándor 200)
Ahol feszül a fennség, s alul a gálya,
Az Életút – kiszámíthatatlan pálya.
Urak között régen az aszúbor az úr,
S mezítelen testemen aszik a plazur.
Csikóbőrös dalt írt, világi szép esszét,
S öblögette torkát, elitta az es(s)zét! –
Kóbor kutyát szeretettel csókolgatott,
Pirulákat szedett, de egyik se hatott!
Szélesvásznú híd alatt nincsen vasaló,
Ahol az élet az nem embernek való!
Kukában ül a parlament és a kincstár,
Vitára vita, ha éppen semmi sincs már.
„Eb ura fakó”, minden utódja hitvány,
Közhasznosíthatatlan közalapítvány!
Számadás, lázadás – és lázcsillapító,
Szent Mihály szekere a hatlovas hintó.
Nem tudja, mi éltet, de jó tetkója van,
Kütyüket ütöget boldog, boldogtalan.
Bálványok ledőlnek, ám újakra találsz,
Kiszárad a tenger, nincs az öreg halász.
A nehézség súlyából semmit se veszít,
Hiába merülsz el, mélyen a víz nyerít.
Az Életút – kiszámíthatatlan ringyó,
Szent Mihály szekere a hatlovas hintó!
Szentségtörő – ki imádságot is elhagy,
Kint lévő akárhol, sosem lehet beltag!
Az Életút – kiszámíthatatlan pálya –
Ha felül volnál, lehúz majd víznek árja.
Elmossa a fényre szánt, szelíd arcodat,
Sírodra vihart, nagy hullámokat hozat.
Távolság üveggolyó, oly messze ringó,
Szent Mihály szekere a hatlovas hintó!
Súgjad, Uram, mit érdemel az a vesztes,
Kinek vesztenivalója nincs, de reszket.
Kiszámíthatatlan – lélekvesztő ösvény,
Kanyargó útjait mind-mind összekötné!
Mit taposhattunk együtt, egy életen át –
Amíg a test pora csillagporrá nem vált.
Távolság üvegbolygónk a messze ringó,
A négyökrös szekér nem hatlovas hintó!
Már nyílnak a kertben
(Petőfi 200)
Verők vernek, békítők békítenek,
Önmegváltód lesz aljasult galád!
Hol vannak a földönkívüli terek,
Ahol semmi se hazug és csalárd?
Ahol örök az, ahogy, ha szeretnek,
S nem a vak gyűlölet szava csahol.
Hol lehetsz hívők közt ősi eretnek,
Majd kikaparnak földrögök alól!
Mentés másként a gépemen új élet,
Nem falra festett ördögi csendélet,
Az önmegváltó – már Istent keres!
Sándor megbocsátja hívő versemet,
Nyílnak a virágok, s kertünk illatos,
Kéklik, tisztul: Tisza, Duna, Maros.
