Balajthy Ferenc: Mikor lesz egyszer és más versek

 Mikor lesz egyszer
(Filokozmikus egybeesések)

Eldobtam a Napomat, de a kutyám
Visszahozta. – Reggel bearanyozta
A reszketeg fákat, s már a délután,
Nyomában, jött a sötét, lopakodva.

Biogyöngy kagylóban élhet igazán,
Akár, a gyolcsozott múmia csontok.
Dimenzió a szerelem, csak csupán
Befogadni, ami még el nem rontott!

Sugár hajtott, ha szabadságívet húz,
De, rád szakad újra meg újra a múlt,
S nemlétből fogannak a létkérdések.

Mikor lesz egyszer, lehet soha talán,
Mint, egy leölt állat, olyan a halál, –
S majd a síri csendben, beáll az élet!

Alfa hímek kihalóban

(Filoexcentrikus körök)

Halotthagyott akár a tépett géz, –
Öleltessék, mi sosem oly nehéz!
Halandók sora Nő, mint az Idő,
Elapad egyre, él vagy épp kidől!
Ördögengesztelő bűnbe visznek,
Istenszelídítők bár még lesznek,
Ha törzshelyüknek véres aranyát
Galaxiscsókok kéje szórja ránk!

Át meg át, a széles messzeségen,
Halotthagyott Nap a magas égen!
De, összeáll, – mi összeköttetik, –
Szent állatokból étek lesz megint,
Sugárnyaláb nyalábol át, meg át,
Ki alfa volt, az mondhat omegát!

A legrövidebb görbe
(Axiománia)

Ahogy kívül s hogy meg bent se,
Körötte, de soha sem mellette.
Át-át keresztben, de nem kasul,
Mindig őszintén, egyszer se gazul.

Bár két pont között körbe-körbe,
Az egyenes a legrövidebb görbe!

Reményeskert

„Kertem nárciszokkal
                    végig ültetéd.”
               (Csokonai Vitéz Mihály, 1773–1805)

Fel, akár legördül a függöny, színpad
Marad, s tűzkatlanban bősz haláltánc,
S mi majd végtelenből végesbe szánt,
Magával vinne, – de végül is itt hagy!

Lábujjhegyen járó lélek, bárki vagy,-
Bársonyfüggöny mögül engem is láss,
Bár, bűnök mocskában a szempillánk,
Mentőhely ez vagy az örökös kínpad?

Csörgő patakok panel vízcsövekben,
Mit kérek, az ég nem adja meg soha,
S vágyak, csak teljesületlen elégnek!

Hol a vir(l)ág, s hol a szívnek otthona,
Hol, a vi(r)lágról lehull minden titok, –
Taps/fényben hajlonganak a nárciszok.

A lázas öregség
(Filokémia közlekedik közöttünk)

„Hová lettél, hová levél / Oh lelkem
ifjúsága!" (Arany János)

Felismerhetetlenségig (bölcs), öreg
Lettem, nem vagyok önazonos már.
Testem, vasrácsban vergődő homár,
A lég/föld/víz s éhes lélek a közeg. –

Mindenbe kapaszkodok, kötőszövet
Köt, mágneses hullám taszít tovább.
Nem látok messzebbre az orromnál,
De, érted mozgatok meg eget, követ!

Felismerhetetlen lettem, szerves lény,
De, még szeret a (köz)lekedő edény,
S agyam vág, – mint az acél borotva.

Emlékszem még, titán csírakoromra,
Borvirágos mezők fölött szállt a sas, –
S ha, lázas lennék, – borral borogass!