nézem ahogy
az ágakon aszalódott
gyümölcsöket
leszakítja a didergető szél
arra az évszakomra gondolok
valóság és ábránd mezsgyéjén
amikor forró érintésem
mint kozmikus szikra
pattintgatta rügyeidet
mint játékkockákat
rakosgattad szavaimat
te aki versben születtél
a ki nem mondott dolgok
kihunynak hulltjukban
mint augusztusi hullócsillagok
fürkészve néz a tükörbeli arc
a halál fázisait rendszerezi
az agy bonyolult szoftvere
mi marad mögöttünk?
bolygóközi hideg?
vagy lüktető csend?
a hiány algoritmusa?
a semmi sosem hiányzik
de láthatatlanul duzzad
nő, amig szétpukkan
szétszórva a hiány milliónnyi
sejtjét a rendszerben
a visszaszámolást gyakorlom
hat évtized hordalékát
szemlézve
örök ifjúságot ajándékozok
neked
múltunk elsüllyesztett
albumában
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
Valamikor azután, hogy beléptem
az élet azon korszakába,
amelyikre az emberek oly szívesen utalnak mások esetében,
de nem a sajátjukéban, az éjszaka kellős közepén
megszólalt a telefon. Csengett megállás nélkül,
mintha a világnak szüksége lenne rám,
pedig épp az ellenkezője volt igaz.