– Repül és másokat tanít repülni. Ahogy egyik versében írja: „a világ vihart kavar, saját vitorláját dagasztva, hogy ne rostokoljon a történelem kába kikötőiben, nemzedékeket visz új nemzedékek felé, az értelmetlen értelem irányába.” Hogyan lett belőled költő?
– Óvodás koromban igyekeztem megismerni a betűket, izgalmasnak tűnt az a világ, érdeklődve hallgattam a négy évvel idősebb bátyám felolvasását, és türelmetlenül részese akartam lenni a csodának, amely jelek által közvetíti a tudást. Ahogy megtanultam írni, és szavakat kezdtem olvasni, felfigyeltem azok ritmusára, dallamára, és a gyermekversek rímelésére. Olyan gyerkőc voltam, aki szereti kipróbálni magát mindenben, ez nagy kihívás volt, de 14 éves koromban már megjelent első versem a bukaresti Jóbarát című gyermeklapban. Később rockegyüttesben basszusgitároztam, táncoltam népi- és modern tánccsoportban, színjátszócsoportban tevékenykedtem, rajzoltam, s az írást sosem hagytam abba. A középiskolában irodalmi kört szerveztem, amelynek rendszeres látogatói lettek a tanáraink is. Aztán az irodalmi lapoktól is pozitív visszajelzések jöttek, és elkezdtek közölni. Sosem voltam termékeny író, amit írtam, az mind megjelent. Az erdélyi irodalomban a tankönyvekben szereplő nagy öregek mellett két nagyon erős nemzedék biztosította az irodalom folytonosságát, ám az én verseimet nem lehetett egyetlen irányzatba se besorolni. Bevallom, ez nem zavart akkor sem, most sem. Első kötetemet Markó Béla szerkesztette meg, a megyei pártbizottság jóváhagyására várva egyik évről a másikra halasztották a Kriterion Kiadó szerkesztői, amit nem kaptak meg. Így miután áttelepedtem az akkori Csehszlovákiába, a pozsonyi Madách Kiadó gondozásában jelent meg kétezres példányszámban, és Madách-nívódíjas lett. Így kezdődött a felvidéki pályafutásom.
– Kiket olvastál akkoriban? Ki volt rád nagy hatással?
– Szilágyi Domokos és a beatköltők tettek rám nagy hatást, olyannyira, hogy az akkoriban népszerű költők versei unalmasnak tűntek a kedvencekhez viszonyítva. Később természetesen nagy hatással volt rám a román költészet is, amelyet fordítani kezdtem.
– Első köteted megjelenését követően hogyan alakult a pályád?
– Gyorsan megjelent első novelláskötetem is, aztán nagy fába vágtam a fejszémet. A Dobos László vezette Madách Könyvkiadó menedzsereként szerzett tapasztalattól felbátorodva megalapítottam a saját kiadómat, amely rövid időn belül felküzdötte magát a felvidéki magyar kiadók élvonalába. Emellett még kiadtuk az akkori fiatal írónemzedék folyóiratát, a Szőrös Kőt. Ez a megfeszített munka, miközben sok sikerélménnyel járt, elvonta az energiáimat az írástól. Egy évtized telt el így, már azt hittem, sosem fogok többé írni. Aztán megjelent a Meztelen lovagok című második verseskönyvem, és ez újra felébresztette írásvágyamat, ambícióimat. Ezt követően rendszeresen jelentek meg könyveim egyre több nyelven. Ma már 24 nyelven olvashatók írásaim több mint 30 országban. A világ minden részébe kaptam meghívást költészeti fesztiválokra. Ezek az utak, a barátok, idegen kultúrák inspiráltak, témát szolgáltattak, írásra serkentettek. De ahogy addig sem, továbbra sem lettem túl termékeny író. Megelégedtem a 4-5 évente megszülető új kötetekkel.
– Olyan költő vagy, aki híresebb, ismertebb a nagyvilágban, mint idehaza. Minek köszönhető a nemzetközi ismertség?
– A világirodalom végtelen tenger, bárki meríthet belőle. Az, hogy valaki ismertté válik nemzetközi téren, sokféle tényező és a véletlen műve is lehet. Egyik román költő, akit fordítottam, hálából javasolt az egyik legjelentősebb latinamerikai költészeti fesztiválra, a nicaraguai Granadába. Egyhetes országos rendezvény, a költőket csoportokban elviszik vidéki városokba, intézményekbe, ahol felolvasnak, dedikálnak, megismertetik velük a helyi pazar népviseleteket, táncokat, népművészetet. Itt volt lehetőségem találkozni kamaszkorom hősével, Ernesto Cardenal bíborossal, akinek költészete és élete nagy hatással volt rám. Aztán évente 2-3 országba kaptam meghívást, ismerkedtem, barátkoztam, fordítottam, fordítottak, díjakat kaptam. Egy idő után más magyar költőket is javasoltam a fesztiválokra, így aztán a hosszú utazásokon társaim voltak Zalán Tibor, Turczi István, Halmosi Sándor és mások is. Verseink bekerültek antológiákba, köteteink jelentek meg.
– Lassan harmincéves lesz a kiadód, az AB ART. Ejtsünk szót a könyvkiadásról, az irodalomszervezésről, és természetesen a kiadói tervekről is!
– A kiadót Pozsonyban jegyeztettem be. Voltak termékeny évek és hullámvölgyek is, de 28 év alatt közel 900 kiadványt sikerült megjelentetnünk. A legszebb versek sorozatban Csoóri Sándortól, Parti Nagy Lajosig, Orbán János Dénestől Tolnai Ottóig a kortárs magyar költészet nagyjai jelentek meg. A Kenguru Könyvek sorozatban a magyar prózaírók mellett európai írók művei is helyet kaptak a kiváló műfordítóink tolmácsolásában. A Kortárs Költők sorozatban igyekeztünk a magyar mellett ízelítőt adni a világ költészetéből is. Felvidéki képzőművészeket is népszerűsítettünk albumsorozatunkban. A szlovákiai magyar népviseletek gazdag képanyaggal méltán lett az egyik kiadói sikerünk. Folytathatnám, de egy interjú kerete szűk egy komolyabb leltár vázolására. Jelenleg Budapestre költöztettem a kiadót, és Halmosi Sándor barátommal osztozunk jóbanrosszban. Ezúttal nagyobb figyelmet fordítunk a világirodalomra. Kiadványaink kétharmada műfordítás. A Lyra omnis sorozatban a világ költészetét mutatjuk be, a Prosa omnis sorozatban a prózáját.
– Miközben a kiadó ügyeit intézed, fordítasz, fesztiválokra jársz, találsz időt és kedvet arra, hogy továbbra is megszólaljon benned a verselő ember?
– A könyvhétre időzítette a Hungarovox Kiadó újabb verseskötetemet, amely az utóbbi tíz év legjobb versei mellett tartalmaz újakat is. Kenyában szuahéli nyelven jelent meg könyvem. Olaszországban két könyvem is megjelent idén, egyik Cinzia Demi, a másik Laura Garavaglia fordításában. Készül újabb angol nyelvű kötetem, amely az Egyesült Államokban jelenik meg, újabb román nyelvű kötetem moldáv fővárosban készül, ukrán nyelvű kötetem Kijevben. Szóval írok és publikálok. De a nagy tervemhez, egy nagyregény megírásához még nem tudtam elég erőt és időt gyűjteni. Remélem, rövidesen nekifogok. Ez az év a fordításokról szólt. A vietnami háború költőit fordítottam, Dmitri Csisztiak ukrán, Bill Wolak amerikai, Chrisopher Okemwa kenyai, és Horia Dulvac román költőt. Az időm nagy részét ez a munka kötötte le. Az év hátralévő részében sem fogok unatkozni. Úgy érzem, van még mondanivalóm, van még feladatom.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
Szilágyi Enikő már színinövendékként remek szerepekben mutatkozhatott be, sikeres és ismert művész volt, amikor férjével úgy döntöttek, elhagyják Romániát. Turistaútlevéllel hivatalosan három hónapig tartózkodhattak külföldön, ezért az otthoniaknak csak ősszel lett nyilvánvaló, hogy nem térnek vissza. Enikőt várták a színpadra, a közönség már a nézőtéren, a kollégák jelmezben. „Mesélték utólag, hogy történt, és látom Gábort magam előtt, fogja a derekát, járkál a folyosón tíz perccel kezdés előtt: Ne öltözzön át senki, mindenki készenlétbe, Enikő jönni fog. Ez a mondat azóta is fáj."
„Azt találtam ki, hogy ha megírok három Anjouk-regényt, utána mindig valami más következzen. Amikor az olvasók 2017-ben a negyedik részt várták, akkor jelent meg az Elveszett csillagok című ifjúsági kalandregényem és egy mesekönyvem, most pedig, a hatodik Anjouk-kötet után a Lázár evangéliuma, hogy legyen valami meglepő, ami nekem is kihívás, és amivel akár íróként is fejlődhetek.”
A rengeteg hadviselés, illetve az erre való nevelés már kezdetben formálta Bethlen jellemét azzá a határozott, hadakozó férfivá vált, akivé válnia kellett. Azonban a katonai neveltetés, a rengeteg csata mellett kevés lehetősége és ideje jutott a művelődésre, ezért Bethlen életét a harcok, politikai játszmák mellett a kulturális élet fejlesztése tette ki. Fontos szerepet töltött be életében a művelődés is, hiszen sérelmezte, hogy ifjúkorában nem tanították meg latinul.
Wittenbergből hazatérve az 1550-es évek elején Dávid Ferenc katolikus plébánosként állt az Úr és a közösség szolgálatába. Ő viszont nem a dogma tanításaiban, a liturgikus külsőségekben rögzült hagyományban kereste a kérdéseire a választ, hanem a Szentírásban. Ellentmondásokat érzett az egyházi tanokban, a Bibliában megszólaló Isten viszont feloldotta ezeket – ez a tapasztalat munkálhatott a reformátorok missziójában is, abban a törekvésben, hogy az egyház térjen vissza az Ige tanításaihoz.
Eszményeit – eszményeinket – mindvégig makacs következetességgel képviselő, küldetéses ember volt világéletében. Küldetéses, tehát kérdező ember, aki kezdettől s minden léthelyzetben a kérdéseit szegezte szembe a világgal. Aki most – kit ellenfelei, az övéitől eltérő eszményekben hívő, nem egy esetben politikai ellenlábasai és kisszerű becsmérlői soha nem tudtak legyőzni – a végzetes kórral szemben mégis alulmaradt.
Miroslav Krleža (1893–1981) magyarországi elismertségének bizonyossága a sok-sok, nálunk kiadott műve s az őt értékelő írások sokasága. Több monográfiát jelentetett meg róla Lőkös István irodalomtörténész. Kezembe került legújabb, nyomtatásra előkészített horvát nyelvű visszaemlékezése, amely a Susreti s Krležom (Találkozások Krležával) címet viseli. A terjedelmes, száz-egynéhány oldalas esszét a Magyarországi Horvátok Tudományos Intézete tervezi megjelentetni.
A színház egy jófajta méreg, amely ha egyszer bekerül valakinek a vérébe, nagyon nehéz szabadulnia tőle. És ez nem is baj – vallja Némethy Zsuzsa színművésznő, aki tavaly tért vissza pár év után Erdélybe.
Valójában mégis az emberi arcát volna jó meglesni az évszázadokon átsuhanva. Korának megbecsült művésze volt, több portréja is ismert. Míg Barabás Miklós 1845-ös litográfiáján még lágy vonásokat is láthatunk Erkel Ferenc arcán, addig Pollák Zsigmond metszetén, melyet az 1880-as évek végén készített Ellinger Ede fényképfelvétele alapján, már egy szigorú tekintetű, tekintélyt parancsoló férfit örökít meg. Olyan, mint amilyennek a korabeli visszaemlékezések alapján elképzelnénk a Pesti Sakkkör elnökeként.
Bár a kilencvenes évek elején úgy tűnt, hogy reneszánszát éli a régizene műfaja, alig húsz év elteltével igencsak megfogyatkozni látszik az énekmondók tábora, többen meghaltak vagy más műfajokban alkotnak tovább. A kevesek közül pedig még kevesebb olyat találunk, akit a műfaj mesterének tekinthetünk. E ritka emberek egyike az óvári dalnok és énekmondó, Kátai Zoltán, aki a régi egyházi zene avatott ismerője is: legutóbbi munkájában a zsoltárirodalom egyik eddig feltáratlan területét, Thordai János és Bogáti Fazakas Miklós zsoltárfordításait mutatja be mint méltatlanul elfeledett kincset.