Figyelem némán a tapéta cikornyái
közt a feltekergőző árnyakat,
minden színben megbújik
egy újabb árnyalat. Minden színben
egy következő szín van, szív alatt
a másik szívhang kétszer olyan gyors,
álomba vackolt kutyák kérdéseket
ugatnak, a pulzus zakatol.
Ragaszkodom az elhajított kőhöz,
de sokkal inkább a repülés ívéhez –
valamit mégis megtarthat a forma,
szentségből a norma, egészből a részlet.
A tér darabjai aprócska időgépek.
Mind bukott nő, akinek humora van.
Levegőt kell venni bizonyosság helyett,
az el nem fogy, ha már a képzelet
elgyengült, majd az idő megírja:
senki sem marad, az ígéret gyászol,
a sehol sincsenből könnyen lehet bárhol,
sírhely alatt nyílik másnak is a sírja,
a követ visszatolják, kilyukad tenyerem.