Birtalan Andrea: Barátaim, vasmacskák – versek

Barátaim, vasmacskák

Atlantiszom ma
a boldogság
vasrúdjaiból formálom.
Örök fém, törni nem lehet.
Kovácsolt párnámon
nagyokat pihenek.
Reggelre szegecsekkel
s rögökkel díszítem.
Fölöttem – valami felhők,
hadihajók úsznak,
barátaim vasmacskák
nyikorgására alamusznak.
Kevesen vagyunk,
a csillagoknak
tükörképe pihen
a víz tükrén,
a végtelenben,
koholt világok
szárnya rebben.
Mikor felkelek,
úgy teszek, mintha
álmom folytatódnék,
homokba dugom fejem,
két fulladás közt érzem, ott:

mint egy tál vízben
egy marék hal,
szabad vagyok.

Közöttünk a zár

Esthajnalban látlak téged,
kék szemeddel égre nézel,
összeolvad a szem és ég,
most is eltűnsz, ahogyan rég,

mindig itt vagy, sose látlak,
kezed fogom, nem talállak,
a veled annyi: nélküled,
mitől nehéz, üres a zseb,

zsebre tettük egymást régen,
ottfelejtett, álmos élet
elunja magát, s lepattog,
zsebemben mállik az alkony,

te vagy a felhő, rét, a víz,
házak, ajtók, ritka virág,
szemed az ég, az ég te vagy,
valami… több mint a világ.

De ott egy vonat elrobog,
benne az emlékek hada,
s nem látok be az ablakon,
te és én közöttünk a zár.

 
Mondd

Hogy milyen ma lazának lenni, nem tudom.
A hús alatt sodronykötél izomzatom.
Hexameterben írni amolyan lázadás,
ha engedem, a daktilusok zengenek,
de nem tudom, szabálytalanul nem merem.
Ha kokárdákat rajzolok, lázadás?
Vagy rajzolhatok bármit, ami bárki más?
Írok nektek vicceset, nevessetek!
Mondolatok makrélái zúdulnak ki szánkon,
csak heppek s happogások fújják a szelet.
A példátlan empátia addig nyitja kapuit,
míg föléd nem emelkednek hétfejű kezek,
na, akkor bizony beugrom az ablakon,
pisai identitásom ismét összerakom.

Ó, írhatok én bármit, kit érdekel?
Ha rólam szól, meg pláne kit is érdekel?
Magamról írni lehet, lázadás:
magamról szólni nem, de nem, de nem lehet.
Ami volt, tán sosem létezett,
na, mondd, kit érdekel, ami lesz?
A jelen habjait kiáltásoddal felvered,
a holnapoddal egy csónakban evezek.
De ki vagyok,
ki jobban tudja,
mondja el.
Egy halom szó
sarokba dobva,
reszketek.
A víz kiver,
én mondanék,
nem lehet.