Létezésed egy apró hintaló
A boldogság hajópadlóján,
Elringat, mint jó könyv a magányost.
Mosolyod fehér orchidea,
Folyton nyílik, szüntelen ragyogva,
Mint ablakok a nagymelegben.
Csendben duzzog a távirányító,
A tévé lassan műkincs lesz már,
Híradó helyett a nagy kék szemek,
Végtelen lehetőség, tenger,
Magad bámulod egy fali képen,
Nincs szégyen, gátlás, büszke vagy rá,
A derűtől égsz, mint új izzókkal
Egy aranyfoglalatú lámpa,
Elfedsz mindent a jókedveddel.
Ott kint csönget egy sárga villamos,
vázát kocogtatsz, újrajátszod
újra és újra mert sosem elég.
Nem bújni takaróba, szerepbe,
Nem hajtogatni dobozokat,
Lenni itthon, együtt, béke-csendben.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 25-i számában)
külön-külön-hitek régebbi korok letűnt utcáin
más elvárások szerint keresve ars poeticákat
folytonos indulásban-érkezésben
egy-egy adott percben mindenütt és sehol
elfelejtett festőállvány a szobában
az egyik szomszéd harmadik hete kómában
pletykás vénasszonyok a ház előtti padon
meghalt díszfa az ablakod előtt
Fiatal arcodra nem,
csak bőröndjeidre emlékszem.
Az előszobánál bennebb
sosem hoztad őket,
kilométerkőként jelezték
otthon tett lépéseid.
A küszöb kopott,
törülköződ és papucsod
új volt, mint a vendégeké.
Meg kellett szoknom,
hogy velünk élsz.
Mindennap
lerajzoltalak,
háromezer-kétszáznyolcvannégy
darab papír,
pedig csak három évet adtak az orvosok.