A vers
Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság.
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi.
Meg lehet tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni,
hálni lehet vele.
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon,
hanem maga az esztétika,
a mindig újraszülető forradalom.
A vers a tér, melyben az idő az anyaggal kézen fogva jár.
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk.
(A vers nélkül, látod, senkik sem vagyunk.)
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers.
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland,
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés.
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból.
A vers a csend, a megismerés, az eldördülő ágyúban a golyó.
A költő trófeái
Ritka szavakat gyűjtök, metaforákat,
városok illatát,
mint ahogy Schumacher halmozta fel
versenyautóit,
kezeslábasait, a sok trófeát.
A kötődések és az emlékeztető vajúdások
lila litániáit.
Hiszen nem vezet-e minden ahhoz az egyhez,
a megismételhetetlenhez –, és őrzi a pillanatot,
a száguldás ízét a szájban, a legendákban?
Az univerzális mozzanatok morzsáit gyűjtögetem,
a lendület allegóriáit, a felmagasztalt
és áhított szerelmet.
Titánok vállán mozdul
az alapjaiban megváltozott valóság,
hogy a mágneses térerő arabeszkjeit,
az igazi mást
elmondhassam,
mit soha nem szóltak elődeim,
csak a jelenségek tekintetéből olvasták ki,
mi törvényszerű: egyedi evidencia,
és nem beszél önmagáról,
de biztos,
precíz,
meghatároz.
Csak a csókban érzem ezeket az ízeket,
a felbolydultság zűrzavarában,
az imákban.
S ha megláncolják is kezem,
a szabadon száguldó
gondolattal működik képzeletem,
új világot teremthetek,
új határt a fényűző szónak,
dimenziót,
látványt,
fényességet,
új fészket a fényűző szónak.