Böszörményi Zoltán: El nem küldött levél Farkas Árpádnak

(Emlékek egy zetelaki irodalmi tábor két napjáról)

Úgy hiszem, földiek voltunk,
én zetelaki felmenőkkel,
félig székely, vagy tán egészen az.
Amikor Fekete Vince ezt meghallotta,
a telefonban hangosan felkiáltott:
– Hát ez miféle kitaláció,
nem volt az életedben, Zoli, elég stáció?
Így lettem a pityókaföldek kitagadottja,
s jutottam a gondolat koldusbotjára.

Irodalmi táborban, Zetelakán futottunk össze,
szilvapálinkával öntöztük meg a reggelt,
míg körbejártuk a kocsma feletti temetőkertet,
Szabó Dezső Elsodort falujáról fontuk a szót,
délután ugyanannak a lánynak udvaroltunk.

A vers pedig ott vacsorázott velünk,
szította lángoszlopát az éjnek,
s ha jól emlékszem,
a tábortűznél ránk kacsintottak
a felhők között bújócskázó csillagok.

Sóhegyek illatát hozta át a gáton
a második műszakban vágtató szél,
s mint ki az élet nyugtalan tárgyait
remegő kézzel kibontja,
valami hirtelen meggyújtotta bennünk
a csend kanócát, valakinek ősi álmát.

Anyai nagybátyám, Áron,
gyalogolt fel másnap
hozzánk a kocsmába,
mondta – bele akar kóstolni
ebbe a jóízű magyar irodalomba.
Fekete ünneplőt viselt,
fehér vasalt inget,
a templomi miséről érkezett,
Isten szavát viselte szívében.
Kérdeztem – te is ilyen ájtatosnak
látod a székely embert?

A kis kocsma teraszára ültünk,
a karcos napsütésben
a sör és a pálinka
megkísértette bennünk a múltat,
én a kolozsvári Gaál Gábor Kör
üléseit említettem
(ott találkoztam veled először),
ahova többnyire
– megszökve a balettintézet bentlakásából –
Molnár Guszti osztálytársammal mentünk,
te jó ég, hányszor nyírattak kopaszra
az esti hiányzásokért!
egyik alkalommal a Macska Játék című versed
olvastad fel – amire most is élesen emlékeztél –,
abban az időben tizenhárom éves lehettem,
lyukas cipőben jártam, és keservesen éheztem.

Aznap többször, mint zabolátlan vadlovak,
átvágtatott fejünk felett néhány zápor,
az irodalmi délutánról boldogan ment haza
anyai nagybátyám, Áron.

Ma sem tudom, miért emlegetem mindezt fel
(játszottam a fájdalom húrjain elégszer),
talán hiányzott egy moha takarta, régi képzet
arról, hogy Csiki Laci, Király Laci és te vagytok
az új nemzedék költőfejedelmei.

Szerdán, temetésed napján,
amikor a fenti sorokat írom,
mint égi jelre, e messzi földön,
itt is megkondulnak, Monacóban
érted szólnak a harangok.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)