Simogató
Ma puha szellővel takaróznak a virágok,
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.
Szerelem Velencében
Hommage à Thomas Mann
Münchenben jártam a minap,
a Prinzregentenstrassén,
fogtam kedves nőm kezét,
azon tűnődtem, miként érezne ma
Gustav von Aschenbach,
ha felnézne az égre,
látná a romos fellegeket,
a belőlük szivárgó vért.
Másik látomásba menekülne,
a levegő húsában gyökerező fák lombjai közé?
Dolgozzon helyettem az emlékezet,
istenek kedvence, a kis phaiák.
Fájdalom, élvezet, bánat, céltalan vágyakozás.
A térdei.
Simogatja a lábát, ki ne szeretné tenni ugyanezt.
De ő nem Tadzio. Sokkal későbbi szerelem.
A beteljesületlen vágy szenvedélyes
megnyilatkozása.
Tréfára hajlik a lélek, ha fájó dolgokkal matat.
Elragadtatásra késztet, felesket
a művészi illúzióra, koronatanúja
a szóba vetett hitnek, a szellemi utazásnak.
A messziről szépnek tűnő férfi ...
ebéd után ott volt a pályán.
Az ütései, a futása, a járása, az elesése,
a rugózása, a talpra ugrása mind csodaszép.
Alig tudtam betelni látványával.
Kedves ifjú, pihennem kell. Úgyszólván
kívánom a halált, mivel képtelen vagyok
elviselni a vágyakozást
„az isteni gyermek” után...
Így állandósul a lényeg. Támasztéka
a szépségbe vetett hit.
De mi a szépség, mester,
ha ösztön és indulat,
a mindig és soha
építi a lélekben az alagutakat?
Kövek és fák hasonlítanak? Egyenlők-e
az egyenlőtlenek, ha egyenlőnek látszanak?
Látni és a látottat láttatni egy és ugyanaz?
A szerelem – tudomány. Jól érzékeled, mesterem.
Ki az örökkévalóságon fáradozik,
fáradékony nem lehet. Alkot és pusztít
a szeretet. Mit nappal felépít, éjjel
két kézzel rombolja le.
A Csendes-óceán felől érkező szél
szőke fövenyt, homokszemet
homokszemhez tapaszt.
A mindenség és a képzelet kézen fogva szalad.
A szépség fáradhatatlan munkál Érosz
udvarában. A parton
legyen sétád derűs.
Vidd magaddal Tadziót, gondolj Phaidroszra,
kit Szókratész imádott.
Az írás is önkívület. Máglyák lángja.
Utánakap az ember,
hogy az irdatlan tüzet magába terelje.
Nevezzük ezt az egész világot feldúló,
önmagánál fogva és önmagában egyetlen
formájú örök létezőt*
szerelemnek.
A dőlt betűs sorok Thomas Mann naplójából származnak – Sankt Moritz, Suvretta Haus, 1950. augusztus 6., vasárnap.
Thomas Mann: Naplók, 1940–1955, Európa Könyvkiadó, 2002, fordította Schweitzer Pál.
Platón: A lakoma, Atlantisz Kiadó, 2005, fordította Telegdi Zsigmond.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában.)
