Csík Mónika: Versek

A bőrömnek olyan íze volt,

akár a sósperecnek,

színe meg mint a sarki

pékségben a cipók héja,

barna volt a nyár is,

barna és fűszeres,

illatként illantak

felhők fölé a virágok,

ropogott a fagyitölcsér,

málnapettyes lett a világ,

a madarak csőrükben

hozták-vitték a kéket,

várfalak épültek, ahol

föld és víz összeért,

homokállatok sorjáztak

háttal az égnek,

nehéz cseppek ültek

a homlokunkon,

a napernyő – akárcsak

letépett, pöttyös gomba –

pörgött, pörgött a szélben;

éjjelente pedig – amint csitult

a hullámok viaskodása –

alászálltam a mélybe,

delfinként suhantam

víz alatti legelők felett,

hagytam, hogy átjárjon a sósság,

borzongasson a félsz,

és a fény járt az eszemben,

hogy majd üvegbe zárva

viszem magammal haza,

amikor csomagolni kell.

(pörgős)

Felhők fölött, felhők alatt,

azaz felhők közé zárva,

libeg egy kis felhőfolton

égi csiga csigaháza.

Foltfelhőnyi udvarában

csigaforma csigacsúszda,

búgócsiga-forgóhinta,

pörgő hintó, csiga-húzta.

Kelet felé néző ablak

sok a házon, szivárványos,

ki győzné mind megszámlálni,

lényeg az, hogy egy se rácsos.

Fala pörge, tirketarka,

csík hátára csíkot festett

ki a házat kipingálta,

hegyébe meg pöttyöt ejtett.

Ám a csiga tiszta ideg,

hiába a puccos otthon,

amint alá kap a szellő –

hűlt helye a felhőfolton.

Ott tűnik fel, innen látszik,

hol a felhő bolyha kurta,

új a környék, új a lakcím:

Csigadombi Sohautca.

(forgós)

Ni csak, épp araszol ott fenn egy csiga.

Nem meztelen, nem búgó, nem éti. Égi.

Meg édi is, de nem ez a fontos,

hanem hogy égen jár és háza van.

Nem hontalan. Nem bizony. Honos.

Holott hol itt áll a háza, hol ott.

Azaz lebeg. Sodródik erre, arra.

Felhő alá, fölé. Bele egy felhőgomolyba.

Csigánk meg, a nem meztelen,

nem búgó, nem éti, égi, nem érti,

hová tűnik folyton e lak, mialatt ő

– hogy karcsúbbnak tűnjék –

háza nélkül csatangol, azaz csigázik,

pedig ekkor még azon a csöpp felhőn látja,

vesztegel helyben, ahogy egy ház szokott,

kereken, csíkosan, hegyében pöttyel,

keleti falában szivárvány-ablakok,

az ajtaja csillag, a kilincse csillog,

megbillen néha, ahogy a szél alákap,

egyszóval pompás égi csigavacok,

akkorra meg, mire pislant az ember,

azaz csiga, a nem meztelen, nem búgó, nem éti,

eltűnik a felhő, a ház, a szivárvány-foncsor,

csak hűl a hely, ahonnét oda a csigavacok,

vacak a csigakedv, lóg a csigaorr, kocsányon

himbálnak bámész csigaszemek, a ház meg,

akár egy égi bűvész színpadán – odébb,

a pókhasú kumulusz után – tűnik fel ismét,

libeg, fújja a bóra erre-arra, csillog a csillag,

ha szemed félig lehunyod – megláthatod,

de mire kinyitnád, a helyén semmi lenne,

még annál is semmibb, majd némi csillanás,

keskeny sávok a fakó égszegélyen,

csigatalpnyomok, amelyek arra futnak éppen,

amerre ködlik a pöttycsúcsú, csíkos csigaház.

Lakni réten,

rét gyepében,

hegytetőn vagy

kert ölén,

lakni várban,

lányszobában,

nyári laknak

rejtekén.

Lakni hóban,

bungalóban,

nád tövén és

sás között,

lakni fában,

gombaházban,

fűkabátú

domb mögött.

Lakni versben,

lakni dalban:

ahol rím a

gondolat,

lakni fényben,

lakni Napban,

ahol bolt

a boltozat.

Lakni könyvben,

esti csöndben,

lakni polcon,

ághegyen,

lakni földben,

lakni zöldben,

jégkristályos

fellegen.

Lakni szívben,

szóban, szélben,

úszva kéklő

tó felett,

lakni bárhol,

közel-távol,

lakni ott, hol

jó neked.

Zoknim csíkos, kockás, pöttyös,

térdig ér a szára,

égbe nyúló gólyalábon

de pompásan állna.

Tarka kalap a fejemre,

szalmából van fonva,

lehetne bár pipacsokból

egybekötve-bontva.

Szoknyám csupa rózsaszínből,

csordogáló málna,

megnyalja a száját mind, ki

megfordul utána.

Kipp-kopp, kipp-kopp, páros meggyszem,

tünemény-topánka,

talpa alatt minden fűszál

hajladozva állna.

Hajam mézszín, napfénykéve,

benne tenger-kékség,

álomhajón ringna rajta

pillangó-legénység.

Hangom kristály, hegyi csermely,

illanékony sóhaj,

ébreszt, ringat, körbeölel

cirógató szóval.

Ágyam puha paplanfelhő,

áttetsző a fényben,

ha így nézem: vattacukor,

ha úgy: füst a szélben.

Göndörödök, bodorodok,

virágszárnyon szállok,

csilingelve röpnek velem

pöttöm tündérlányok.

Bajusz bácsi, a postásunk, csudaszőr alak.

Szárnyas orkánkabátot, nyeletlen cvikkert,

orra alatt meg irdatlan bajuszt visel.

Akkorát, hogy ha Bajusz bácsi megjön,

a bajuszának külön kell köszönni.

A bajusza tekintélyesebb, mint Bajusz bácsi.

Bajusz bácsi is tekintélyes, persze,

megvan hatszáz kiló, meg egy kicsi,

a fokhagymapürét tormakrémmel eszi,

lepök egy söröskupakot a kerítés tetejéről,

és úgy pedálozik, hogy ha esni kezd,

a víz a kerékpárja hátsó sárhányóját éri,

az első csontszáraz marad, akárcsak

Bajusz bácsi bajusza, kabátja, táskája.

A hátsó sárhányó viszont csattog,

ahogy a szapora eső veri a postásbiciklit.

Ezt maga Bajusz bácsi meséli mindig,

miközben ajánlott levelek után kutat,

könyékig matat a postástáska mélyén,

és irdatlan bajuszát kunkorgatja.

Bajusz bácsi szerintem egy hős.

Na nem azért hős a Bajusz bácsi,

mert a fokhagymát tormával eszi,

gyorsabb az esőnél és célba pök,

mint a nagyok, hanem a bajusza miatt.

Hogy egy szobában mer aludni vele,

egész nap beszél hozzá, szagolgatja.

Reggel, tükörbe nézve, nem sikolt fel,

hogy azt a jó szagú mindenségit (!),

hanem bajuszkefével kigubancolja,

és meg se lepődik, ha mindenféle

dolgokra bukkan a szőrbajuszban.

Egyszer egy rántott húst talált benne,

hozzá másfél zsömlét – mesélte,

s miközben beszélt, csak úgy kalimpált

orra alatt a bajusz. A bajuszfolyam.

Kíváncsi voltam rá, hogy az eltűnt

játékrobotom nincs-e ott, ahol a hús volt,

és hogy látta-e a focistás radíromat,

amelyiknek három hete kelhetett lába,

de csak álltam, nyikkanni se mertem,

(orra alatt a szőr burjánzott veszettül),

Bajusz bácsi meg, elunva a képem,

bicajra pattant, kacsázott, s balra el.

Így hát a kapuban, ahogy hegytetőn a zergék,

lestem az utcasarok felé csalinkázó csodát,

hittem is, nem is, hogy nem a postás teker már,

hanem a bajusz csüngő szárai tapossák a pedált,

pedig úgy tűnt, szavamra, s hallani véltem, hogy

Bajusz bá csenget, füttyög, valamit dallikázik,

közben zörög a bringája, mintha eső verné,

és az orkánkabát szárnyai verdesnek, akár

felszállni készülő madáré, szélre várva.

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)