Tavaszi eget gondoltam
vagy a bűvös szentség lágy lehelete,
te vagy minden kérdés egy felelete
Fölébünk tavaszi eget gondoltam,
enyhülő szelet, mind erősödő fényt,
szikrázó tornyokat raktam boldogan:
a kíméletlenül foganó reményt.
Bőr alól a hideget kivacogtam,
nem akarok látni már csak szépeket,
figyelni, ahogy újra és újra lobban,
mindörökké a sok miesnap felett.
Tavaszi eget gondoltam fölébünk,
tiszta távolt, merre innen indulunk,
a győzelemhez talán hozzáférünk,
vagy díszül, még ha végül is maradunk.
S hogy énvelem szöktél a szerelembe,
enyhe szellő, szikra, fényes langymeleg,
(meglásd, csillan az üdvösség szeglete),
hálás vagyok az Istennek s Teneked.
RE-mény
„én félek még reménykedem”
(Kányádi Sándor)
Ahogy ömlik a márciusi napfény,
már nem szétfeszül az élet, de
porlad, romlik a kemény fátum,
mit a hitetlenség, az esélytelennek
jövendölt talán, a céltalan szer/etet,
az élővé nem formáló születés,
s az elkorcsosodott lét beteljesülése
edzett, dolgozott időtállóra.
Ahogy ömlik a márciusi napfény,
szikrázik, csillámlik az élet,
könnyű fátylakat ejt a reggel,
s a szertefoszló bizalmatlanság
helyén a hit, szeretet, s a bizalom
csemetéi erősödnek, mint a
nappali meleg, miben jólesőn
felemeljük egymás tekintetét!
Eső
nyakamon lecsorgó
pléhtetőn kopogó
kertünket éltető
bánatszín szerető
szemerkél elered
könnyesszép felelet
túlcsordul kiömlik
égalján kibukik
csendesen csepereg
nem áll el meglehet
ideges mit akar
felbőszült zivatar
felhőkben fekete
nőttön-nő ereje
szélbe bújt viharba
ami nincs meghozza
ami van elviszi
áztatja megszedi
sározza sorozza
megveri pofozza
születtél bírnod kell
megúsztat megemel
megenyhül megbékül
meglátod kiderül
elpárlik felszárad
elsimul elszárad
esőtánc élettánc
bababőr csupa ránc
születtél bírnod kell
igenlőn igennel
elpárlik felszárad
elsimul elszárad
esőtánc élettánc
bababőr csupa ránc
születtél bírnod kell
igenlőn igennel
Születtél.
Élted koptatod, meztelen vacogva s
máris ingben s félcipőben, míg elfolyik veled
az illedelmesség s a becsület patakká szűkülő folyója!
Tudja-e bárki, akárki, akármi, a csodák
titokzatos számítógépe: ki s miért hívott elő, milyen képletek
eredményeképpen állasz, térdelsz, csúszol, mászol a kikövetkezhetetlen
boldogság tanácstalansága elé-felé? Kiismerhetetlen erő és
kitalálhatatlan szándék, milyen nagyszerű és öröktől való
a te hatalmad, minden előtti kezdet, kezdet előtti elhatározás.
Ó igen! Édesek, ti drágák, kik legelsőnek jelentkeztek s enyhet
reméltek a hideg vizes kendők s a szeretet gyógyerejétől! Ti joggal,
kérdezitek: hát így? S ez az értetlen így tüzet nyelet és falnak ver.
Ugyan, ki gondolt volna rád először, viselte gondod s kiknek
sűrítetted ráncait számlálatlanul! De nem! Van valami más sejtés
és fáradtság is ebben az alkotásban. Édesanyák! Meg kell hallgatnotok!
Édesapák! Ha földet kettészelő tekintettel is, de legyetek türelemmel, hadd
szóljon ez az alkalmatlanul alkalmatos beszéd, hogy a görcs összerántotta
testtől szenvedő lélek közelebb kerülhessen a fogantatás tisztázatlan
miértjeihez, az eredet eredőjéhez, a teremtés előtti leszhez s az
annak előtte való szikrához! Persze megjelölt a történelem,
a szülőföld viszontagságai, ágas-bogas rejtelme szerelemnek,
gyönyörnek, gyanakvásnak, repedezett hitnek és félős avagy
felmagasztosult várakozásnak, persze megjelölt, mégis
van valami más sejtés és fáradtság is ebben az alkotásban!
És megejtett sok muszáj és könyörtelenség, a sebekből kirángatott
szegek feszítése, a szeplőtlenség odaveszett reménye, a hitehagyottak
s az őrülten örvendők lelkendezése, persze megejtett. De van valami más,
valami más sejtés és fáradtság is ebben az alkotásban!
Ősrobbanás előtti hőség, mihez fogható nem lehet:
a lehetőség elé illeszkedik s meg nem mutatkozik
semmi műszernek, semmilyen tudománynak. Legteljesebb
csend, nem szélvész előtti madárnémulás,
az anyagtalan fel nem fogható türelme általi béke. Időn kívüli pillanat,
sohasem s az örökké között, sokadik dimenzió: Isteni Gondolat!
Selye
„Az esőzéseket követő sorozatos földcsuszamlások miatt Maros megyében két falut teljesen el kell költöztetni jelenlegi helyéről és más, biztonságosabb helyen kell újraépíteni.” (Romániai Magyar Szó, 2001. 03. 16.)
Ha megindul, felindul a föld is,
arrébb rak házat, kertet, templomot,
magunk maradékai, maradunk,
Isten biza minket itt megszokott.
Nem es szidjuk (?), megszoktuk a kedvét,
hogy szigorú s olykor könyörtelen:
azt is veri, akit nagyon szeret,
hogy ehül a remény a Bekecsen.
*
Száz évet, kétszázat léptem,
házak között, miket istállók,
csűrök szerettek s titkon
ma is, megroskadva s általdöfve
emlékkel s felejtéssel,
csak azt a réges-régen
gyakorolt szerelmet
szeretnék szerelmeskedni,
itt a szegletben, a szélyin,
a Bekecs ölén faragott
s kidíszített bölcsőben.
*
S ameddig elérjük
e rossz fenekű lélekvesztőn
az igazságosság partjait
Istennel tartva,
megüvöltve olykor,
hány templomot
kell megácsolnunk,
hány harangot kell
újra megöntenünk,
hogy helye legyen
az ünnepek imáinak,
mert reng, reped, roskad
a föld s a Veszélymezőn
tatárok kaszabolnak
s töltik a fegyvert
titkos szerződésekkel
megbabonázott népek?!
*
A szénégető arca,
mint fekete tükör:
hazamenvén
nem ismeri meg
se asszony, se gyermek,
de látják magukat
benne, ahogy
kúrálnak, takarnak,
kenyeret szelnek,
ahogy ritkásan, de
mosolyra is futja,
ahogy a paptanító elé
béülnek a kisebbek,
s melegedik a szívük,
ahogy a vásárhelyi
kemencék is melegednek.
*
Tovább! Ki a határba,
merre a lovak dobogása
hallszik, merre a szuronyok
szegeződnek s győztesek
veszítenek hont és háborút.
Menni, míg a templomtornyok
arasznyira majd ponttá
kicsinyednek, míg
fölébed érsz és
megnyílik a távol,
egészen Fogarasig.
Száz méterenként
visszanézni és belehajolni
a tájba, pászítani magad,
és számba venni
az ellenségek jóindulatát
s a barátok árulásait!
*
Bolondulhat, aki hogy,
boldoguljon, aki tud,
kéz a munkájába fog,
láb a hegynek nekifut.
Széllye, széle, szeglete,
telét a nép temesse,
őrizze meg a határt,
istványozzon csak tovább.
Tatárul és románul,
bolond, aki elárul,
verje meg a Fennvaló,
jól tapossa meg a ló!
Magyarósnak, Kendőnek,
Mikházára ’ Tetőnek,
ne szökjél te szépecske,
(sze) itt is jőnek elődbe.