Csongor Andrea: Versek

2021. április 08., 09:22
Kopriva Attila: Nyáj (olaj, vászon, 2018)

HAZAÉRTEM

Csak úgy át akartam suhanni a léten,

lengén, sőt áttetszően, 

se terhére, se kárára „azoknak”,

a nekem járó levegőadaggal,

kivárva a sorom,

megtörülve a lábam,

az akadályokat nem ádázul legyőzve, 

sikkesen megkerülve,

semmi szarvasvadászat, semmi ragadozás,

csak a csomagolt párizsi meg a bégetés,

és nem léptem harmadikként a páternoszterbe.

Egy Ábel ivadék.

Amikor mart a szükség, amikor kellett,

(amikor kellettél), átmentem rajtuk és

szabadkozás nélkül elvettelek magamnak.

Most ide tartozom, közéjük.

Közénk.

 

BÉRLETES ÚT

 Az Élessarok utáni második megálló,

mondogattam, és néztem volna az utat,

poros kőrisfákat, összeragadó svábbogarakat,

meg a kanyarokban a csuklós busz forgóját.

Az egyik feltett rá, a másik levett róla,

biztosítéknak meg választottak egy élemedett

korú nénit, hogy tartson szóval. 

Hihető volt, hogy valaki vigyáz rám.

Ma is így ülök,

most melletted,

és tartom a szavam.

Útközben kifelé bámulok egy másik ablakon,

nem érdekelnek se kőrisfák, se csuklós buszok,

és várom, hogy következzen az éles sarok.

 

AZ ÓCEÁNJÁRÓ LUXUSHAJÓK DOKKOLÁSI NEHÉZSÉGEIRŐL

(2021 tavasz)

 

A taton most is kirajzolódik a felhők árnyéka,

igaz, látványa nem vetül

szemlélődő utasok retinájára.

A hullám emeli, süllyeszti a hajót,

de a vízpermet nem hullik senki arcába.

A fedélzeten nem andalog turista, 

a hajófenékben nincs rakomány,

és kikötni fennmaradási kockázat.

Minden ár.

Most néhány csomó elég,

a sietség csak üzemanyag pazarlás,

maradjon csak felajzatlan a víz,

ha drágább a rév, mint a vám.

Az önmagát szolgáló személyzet lomhán nyüzsög,

emésztik a táplálékot,

fenntartják a belső állandóságot,

és kiválasztják a salakanyagot.

 

Nekem van egy kikötésem.

 

NŐALAKOK

Nem elszakított országrészekről beszélek,
– már arra is emlékeztetni kell, hogy emlékezzek –,
csak a szoborról szólok. Szobrokról.
Kettő készült ugyanis, egy teljes női alak, meg egy torzó,
teremtésükben egymás mellé szánva.
Ajándékba kaptuk, hát rendelkeztünk felettük.
Igényt támasztottak rá, kellett másnak is,
ezért szétszakítottuk őket
– és még mindig a műalkotásról szólok.
Üvölt az egyes szám.
A nő arcán fájdalom – extázis? (értelmezték később így is),
járás közben nem suhoghatott ingerlően a szoknyaalja,
lassan ringó léptek nélkül, némán és pőrén
más eszme szolgálatába állt, a fürdőző nő
ábrázolása lett egy strand előtt, már nem allegória.
Torzó párja először egy félárbocra eresztett nemzetzászló mellé került,
később szenvedő arcában „húsos, élveteg ajkat” láttak,
gömbölyű, telt alakjában a polgári ízlést,
így raktárba került.
Negyven év után közös alapot tervezünk számukra,
ha kell, ehhez beolvasztjuk a Tanácsköztársaság bronzait.
Vagy Lenint, maradt belőle elég.
Nem beszélek országcsonkító döntésről,
aláírt papír valami kéjlakban, most nem ez a téma.
A két nőalak újra áll,
még mindig távol egymástól,
és én csak a kőbe vésettről, bronzba olvasztottról írtam.


NYOLCADIK NAP

A műhely már sötét.
A fűrészpor leszállt, a gépek állnak,
kislámpám tisztása csak az asztalon.
Leülepednek lassan a munkazajok.
Nem készül, nem termelődik,
nem javul most semmi,
munka –, darabok,
se fózolás, se nútolás,
az élek nem záródnak,
nem ácsol ma este senki.
A semmiből nem lesz valami.
Időtlenkedik az eshetőség.

És mégis, a sarokban, a léceken
észrevétlenül szárad a festék.

Legnézettebb
2021. december 02., 05:48
2021. december 05., 07:31
2021. december 01., 10:31
2021. december 03., 09:25
2021. december 02., 05:48
2021. december 05., 09:04