Csongor Andrea: Versek

SZABAD SZERZÉS

Lopva járom a természetet.
Adódó alkalommal
lerántom a felhők tiszta fehérségét,
és a sebedre ígérem gyolcsnak.
Ha enyhet nyújtanék,
magamhoz vonom az alkony szelídségét,
vagy kelletem magam egy falevéllel,
és termékenységem általa hirdetem:
– jó lesz az trópusnak, jelnek, értelmezésnek,
és illik majd a búcsúzáshoz is.
Bármire alkották, engem énekel.
Behozom versembe a kóró szárazságát,
ha kiszárad az odaadásom,
magamévá teszem a nap hevét,
a tenger simogatását,
könnyeimnek tulajdonítom az esőt,
és szilárd döntésemnek a marcona hegyet.
Minden elrabolt préda engem igazol.
Gyönyörködtetni vágylak magammal,
hát lehívom a csillag ragyogását az égről,
majd én eldöntöm, hány ágúnak lásd.
A forrást végül úgyis magammal jelölöm meg.

ÜZENET EGY MÁSIK VILÁGBÓL

Ha majd üzenetet kapunk egy másik,
egy biztosan jobb világból,
pazar, éteri ajándék lesz az,
valami kultúrákon átívelő szuvenír.
Lehet, hogy nem is tárgyat kapunk,
talán olyasmit, amihez nem kell anyag,
mondjuk a hang és kép közötti jelet,
mely a miénknél jóval szebb eszmét képez le,
és ami majd megfejtésre vár.
Új nyelvet is küldhetnek nekünk,
ami csak ütem, ritmus, csendlüktetés,
és a szívcsakráinkat átkötő fényhidat,
meg melléjük egy másik Istent, aki hatalmasabb a mienknél,
és akivel végre gömbölyű, közös, együtt dobogó
Egész lesz a mindenség.

Vagy csak azt vesszük majd észre,
hogy áthánytak a bolygónkra mindent,
ami nekik már nem kell,
mi meg áhítattal – és kissé értetlenül – nézzük
az Üzenetet egy másik világból.

A líra kényelme

Nem akartam ám én mindig lírikus lenni,
mert a valódi élet az a dráma,
ott szereplők vannak, összeütköznek, kihallatszik a munkazaj.
Az egyetlen megírt drámámban végül minden hős
az én hangomon beszélt, az én gondolatomat tükrözte
és az én szabályaim szerint akart nyerni.
Csak deklamáltak a színpadon egy helyben állva,
és megvárták szépen, míg a másik befejezi a mondatot.
Az igazi drámában az ádáz szereplők
a saját gondolatukat használják, nem a szerzőét,
és az agyuk saját alkotójuk ellen is fegyver.
De sőt! (Ezzel a szerkezettel itt azt fejezem ki,
hogy hatalmas érzelmi töltet keletkezett bennem)
– a valódi világot jelentő deszkán
egyetlen díszletben
egyszerre több darab folyik,
a hús-vér szereplők olykor elkapnak szavakat,
és azt hiszik, ez a saját darabjukból egy végszó.
Egy díszletben annyi előadás folyik, ahány szereplő.
Így lettem inkább lírikus.

FALCSONT (OS PARIETALE)

Arca arcommal szemben,
fekszünk lehunyt szemmel a sötétben
közös takarónk alatt:
fej fej mellett.
Még fekete lyukak odaát a lőrések.
Koponyája hajas bőrrel álcázott üreg,
faltól falig érő lövészárok,
álltól felfegyverkezve
– és virrad.
Leárnyékolom magam.
Csontból felhúzott falam áll.
Sánca mögött
gyűjteményének legrombolóbb példánya,
pontos irányzékú, gondosan huzagolt fegyvere:
az agya.
Halántéka már lüktet.
Mindjárt ébred, betölt.