Demeter Arnold: Öt vers

Ivánnak

Az asztalok körül láttad a szaladgáló
kisgyermekeket, fogócskájuk halálba
végződő kacaját hallottad,
amint a hátsó kisszobában anyjukat arra
kényszerítették, hogy reményt adjon.
Koronától megfosztott szeretet simogatta
az épp hogy pár kilós, hófehér gyermek arcát.
S ha nem is övé, az érzést megtartotta akár
csak egy halott anya gyermekét.
Miért véres a kezed? Váll-lapodon a méhekről
leszakított kincsek nyomán fénylik a rang. Egykori
játszótársaid most rettegőn néznek, pedig valamikor
te is apró voltál, mint a haldokló tejfogak kocogása.
Mint üveggolyók, úgy gurulnak szét, amint egy ólom
közéjük csapódik, s mely összetör, te vígan sepred
az udvar porába. A jövőt gyilkoltad, közben gyermekéned
a tábor egyik szegletében sorfalban állva sírdogál.

Búgból bég

Hazám, te magyarháztartások angol
lábtörlője. Nem engem üdvözölsz.
Nem nekem szól ez a közöny-világi
köszöntő. Ha netán azt tartanád, hogy
a szív összeköt, akkor ezt felejtsd el.
Maradjon a jószomszédi viszony, és
ne a jövevény-vendég fogalom. Nekem
Buda vagy Szolnok nem otthonom,
nem vágyott hely, hol helytelen és olykor
meg nem értett, amit mondani akarok.
Magyar csak nyelvem és hitem szerint
vagyok, de kezünk nem emelte az
együtt puttonyát. Miért hitegetsz, mint
naiv pultost a zagyva öreg. Mert többet
éltél, idősebb és ravaszabb vagy? Hát
szabadabb nem, míg te a test vagy,
addig én a kar, mi csak inteni, de ragadni
téged soha nem tudott. Te engedted, hogy
a szarvasok, juhok között legeljenek.
És most azt is elnézed, ha mély bőgés
helyett gyapjas hangon bégetnek.

 A kertben a tuszik rád várnak

Afrikában a férfi
mást jelent, a férfi oroszlán, egy állat, egy fiatal
egy öreg, a férfi minden. Afrikában minden férfi.
A bozótnak gyerekösztöne van, gyilkos a játszi
kedv, ha van, ha nincs, öl. Anyák, nők, lányok.
Sírnak, egyszülött fiuk meghalt az ártatlanságnak.
Kisiskolás férfiak anyjuk árulói, akaratlan.
Engedelmeskedj, ölj!
Alig beszél, csatazajt betűz a sortűz között, járni
tanul, bozótban szaladgál, ha pihen, foglyokat
erdőnyelven csúfol, avagy kivégez.
Nem kérdez, puskatussal botorkál. A csörgő
a golyósláda. A vér csak a hétköznapok nedve.
Meghalnak a férfiak, túlélik a gyermekek.
Erről nem mesélnek soha.

 Dúló díva

A szobában mindig körbetáncolsz,
a fehér falakhoz dőlve, úgy merengsz
el, mint aki naponta új helyre költözik.
Ruhád visszatart, hogy szabadságod
testedben kárt ne tegyen. Hangoskodsz,
néha dúdolva és bólogatva emlékeztetsz
egy-egy régi slágerre. Csalfa vagy, ezért
nem is igen szólok hozzád, csupán
megleslek, és elégedett vagyok azzal,
ha rendben látlak. Én, az őr egy
pszichiátrián.

Elköltözöm

Az ajtó mögül nézlek. Arra gondolok,
hogy fiatalságod megismertem, de
öregedő éned szerettem meg igazán.
Az elfogadó ember. Ennek látlak, ki
úgy fésülted múltad szépen elmesélve,
mintha hajad igazítanád reggel.
És örülsz a napnak, függetlenül attól,
hogy szürke vagy Mária-színű köntösben
jár. Bent vagy a házban, így, az ajtó mögül
nézlek, ahogy ott a kisszekrényen,
mosolyogsz egy képen, én pedig
megszokásból, még utoljára beköszönök
hozzád.