Hullámtörő
Utolsó mosoly mielőtt
arcod partját tengerszemed elönti.
Rajta szeplőid, mint aprócska lábak a
vizes homokban, játékos nyoma
a nyári napsütésnek.
Csak a nevetés jár néha napozni.
Így ücsörögve
Ez a part is csak egy végtelen
a többi közül. Mászófal az éj,
és benne a csillagokon először
a holdig jutok, melynek udvarában
kóstolót tartanak.
Ásít a szám, mint néma farkas.
Majd hozzád érek, a hullámokat
nézed, és arra gondolsz, hogy
rád hasonlítnak. Viharos estéken
visszamossák a partra, ami nem az övék,
csak indokolatlanul beléjük került.
Idilli
Párnád forgatod. Mintha esélyed lenne,
hogy bármely oldalán megszűnik a bezártság.
Őriznek a téli kabátok sötét karjai.
Rettegve, de titkon arra
vágysz, hogy bár megmozdulnának.
A szőnyegre csak akkor lépsz, amikor
vizsgálni akarod, hogy két nap fekvés
után rutin-e még a tip-top. Olykor reggeli
fényekkel játszol, olykor meg ők veled.
Barátok lettetek. Nem mész ki, minden
bejön hozzád. Ez nem a világ közepe,
csupán a tied, és ez pont elég.
Nyári pacákok
Ez a nyár sem a napért jön hozzánk.
Nem nevet. Nincs mosolya sem.
Fölmászunk a falu legmagasabb
pontjára, és Olümposznak becézzük,
káromkodunk. Saját házában szidjuk
a tulajt.
Tudja meg a világ, van hangunk.
Estére hazaérünk. Nagymama
imádkozik. Helyettünk is bocsánatot
kér. Ő még nyáron is szeret mindenkit.
hallom,
ahogy bogarak futkároznak az avarban,
talán a föld melegéről kellene beszélni,
arról, ahogy gőzölög,
mint haldoklóból a lélek,
száll magasba, keresztül szűrődve testemen,
a múlt összes keserűségével és gyönyörűségével,
a ki tudja milyen jövőbe,
talán a kapaszkodókról szólhatnék
íme az erdő óbégatta az avantgárd költő
eszelősen és aládúcolta a felhők suttogó robaját
új perspektívákat keresek ti mihasznák gagyogta
elhessegetve az őzek bársonyos orrlikából
kiáramló párás lehelletet a szú percegését
a mókus körmének halk kaparását a harkály
szapora kalapácsütéseit íme az erdő az én
erdőm amelyet megkatétereztem és kiveséztem