GYÖNYÖR(ÜLJ)
1.
Fény/hang/
A fénynek hangja van. Víz-
Cseppek arccsillámlása,
Szólója, az égnek kékje –
Illat –
Vissz-
Hangzik tekintetében...
Hallod-e a csillagokat.
Az Esthajnal ragyogót.
Nézz a tükör szemébe, ó,
Te-e,
Ficfapoétás – én. Az ily
Hang nem füllent sellőfény-
Lány lény(t)? Szörfözvén
Könnytócsás ráncaid csönd-
Hullámain_____________
2.
Ég(lik)
Szopránja a nyárnak. Ama –
Perzselő parázsfény. Mezzo-
Szopránja églik. Rád csukja
Kékarany Napszemét, és!
Nyitja már, nyitja még – a
Legszebb Hold fenyérségét.
Ó, minő, és minőbb csicsásan
Giccses műdaléj... Küldi mily
Zengzetét, hűlt csillagok hűsét.
Marosnak árterén – szép emlék
Közelség. Távoli? Nna, máris. Ó,
Te-e – én, ficfapoétás lény...
Fested – mily juss versek mű-
Selymét. Szopránját, békés-
Múlt nyaraknak! Fény-lengén.
3.
Népdal(lantó)
Ó, te ember, lenni, vagy lenni...
Ne hagyd a népdal – mily szépia
Napját, azt az őstüzes-győztes
Fényt lemenni. Elmenni se
Hagyd – másik önmagad...
Dallanó duett énedből kihűlni,
Ó, ne hagyd... A reményt el-
Reménytelenedni – soha,
Mert! A soha – sosem kegy...
Szép a minden, ha egy. Mily
Győztes béketény. Imafény.
Sőt, mi több! Nagy-nagy ficfa-
Poétás, te-e, vén, hány, dehogy
Hány – ez sem, az is – Senki-
Én. Gyönyörülj szívembe – juss
Népdalaimért, ó, drága Jézus,
Jó Atyám – zsoltárosan. Örökké...
4.
Annyit
„adj emberséget az embernek”
(József Attila)
Minden ember
Annyit ér – a világ
Szemében, amennyit
A világ ér az
Ember szemében, mert!
Az ember, azért
Ember, hogy EMBER
Legyen – végre.
Szívét az eszével,
Eszét a szívével,
Egyszemélyes –
Háborúság(ok)ban is
Győztesen össze-
Békítse, ha veszít, s!
Ha nem, hisz – ember.
5.
Többes(ben)
Ti vagytok az Ok. Mi az
Okozat. Kik a nagyobb
Hibásak, amiért! Kitört
A háború. Amiért kitört
A sosem várt háború,
Mint! A várva-várt nyár.
Ó, drága jó Atyám –
Mindünk szívébe –
Gyönyörülj békét már.
BÉKEHÁBORÚ
Madách Imre emlékére
Tótágas világban tótágaskodóan...
Tolsztoj, ide, bálsoj, vagy már – nem
Bálsoj (?) Tolsztoj – oda. Újra Háború
Van, te-e, Béke, Noha! Mindig is az volt...
Ez van, vagyis: Én. Most sem veszed észre –
Szenvedésben a még nagyobb szenvedést.
Te, csak úgy vagy, úgy élsz, ha Én, az örök
Háború(ság) – hagylak. Spórolósan. Le-
Srófolva. Olykor csak csalinak
Kellesz... Bekaplak. Kisercintlek.
A cél: halál.
Lélegezz! Elfelejtettél levegőt venni?
Még – egy-egy slukk, nesze! Lássanak,
Hogy! Én, a nagyörökös, hagylak. Ön-
Magadért, egye-fene, néha – hosszabban
Léteztetlek. Új népdalba rendeztetvén –
Dallanósan. A többi minő mese! Mégse
Nyugodj bele. Leeresztelek, fel-felfújlak,
Szelelj! Törj ki – saját csapdádból, Holott!
Egy (h)arc a kettő, én, te: Háború, Béke...
Csupán az eszköz változik, és az idő.
A szabadságnak szíve van – bennünk
Dobog, lüktet. A világ színeváltozása...
Ó, te-e – én! Mitől ember az ember,
Hány énje van – érdekeinek színterén...
Olykor-olykor – jé, belátom, kedvellek,
Hogy! Időnként – én es, megpihenjek.
Érted. Hosszabb, rövidebb ez a szünet.
Ennyi, vége. Igen, de mégse hagyd magad –
Eltunyulni. Velem. Mindent, mindent –
A nemes ügyért. Életekért. Egyes számban:
...ember, küzdj és bízva bízzál! –
Kimondva, elhallgatva, mi ez? – Ős-örök
Dominancia. Álnokéra. Álnok. Én vagyok
Az Élet célja – látod, s hallod? Minőségi
Szellentésből – selyemcérna, bogot rá,
Mert!... Háziszőttes spárga ide, spárga
Oda – Háború van, ó, te-e, Békeháború...
Mindig is az volt. Ez van. Husánggal, atom-
Bombával. A többi is – csak ilyen-olyan,
Még olyanabb: harács. Bezony-biza, sőt,
Mi több, és többre több, ámde! Mégis
Madách. Mégis-mégis, Madách. Madách!
