Óbégat/ósdi/
1.
Ó, ti – én
Ó, ti gyermekkori telek… Fehér
Labirintusok. Szűz fehér havak –
Bokáig, térdig. Lovak szügyéig.
Sikló hó szán álomcsengettyűje –
Pilinkélő egek – mai lézerfénye
Az ó-szűz fehér csöndességnek,
Szólalj hát meg. Szólj, te-e, csönd-
Csengő – vén ficfapoéta nyakamon.
Vadon szerte. Akarom. Sőt, mi több –
Nagyon. Hógolyógyáros létemre,
Mért ne engedhetném meg
Magamnak... Énemtől énemig –
Szabadon, mint! Jégvalutában
Utazó milliárdos. Fekete telente?
No de! Mégis, ha már néha-néha
Nyakig – műhóban..., ó, minő
Természetesen. Pláne, mi több,
Hát, persze-persze. Éne/i/mben...
Még ha olykor zörög es, ámde;
Ezüstösen – csengettyűző, ha!
Tapasztván szívemre – füle/le/m.
2.
Hull/and/ó
Ó, hogy hullt, csak hullt,
Csak hullt – az áldott szülő-
Föld felett... Mert a hó –
Hullt. Egyre több és több.
A gyermekkor egéből – még
Ma es, ó, csak mintha-mint/h/a.
Esni, az eső esett, és esik. A jég-
Eső, a dara. Olyannyira, hogy!
Máris megvénültél, te-e – én...
Ficfapoéták minő rossz poétája,
Abrakadabra, de! Mindhiába,
Pedig! Hogy hull, csak hull –
A múló idő... A meghalt tél –
Korai barackfavirága – szirom
Szerteszét, holott! Versenként,
Ó, mily szép a szép, ha Szép –
Gyümölcsoltó Boldogasszony
Szemében – főleg, s! Hogyha
Tégedet tükröz – a hiú ég...
Versről versre. Nagyon-agyon.
Te-e, hóhányó – éneiddel,
Mikor – egy akaraton sem.
3.
Feketefény/hó/
Ó, Istenem, Jóistenem, hisz!
Verseimtől függetlenül es, hogy
Ön-
Magába fordul, zuhan – néha
Minden, de! Minden. Amikor
Ugyanezt fordítva hiszem,
Fénylakkos sár – szotyog...
Esik. Fölfelé – olykor az egek
Egébe. Tocsogó szín, csurom
Kék lesz – a szűz sártól. Szennyes.
Na már most – ó, milyen-ilyen
Nyáron? Hull. A hó. Majd –
Esik. Még kéneső es... Néha-
Napján – egyelőre. Nem, nem
Virtuális kép. Élő. Íme: ugyan-
Azon a sínen két évszak egy-
Mással szembe/n/. A tavasz –
Utasként. Szerelmes utas.
Megcsalt szerelmes. A fekete
Tél szerelvényén. Tehervonat –
Marhavagon. Káprázat. Kiméra.
Ó, Istenem, Jóistenem, a szűz hó
Pedig miért fehér – mindétig.
Igaz versmese es/e/te
A hol volt, hol nem volt... – el van
Magában, magától... És, ó, te-e – én
Nagytata – saját-magával..., hisz!
Magyardellőről, a szentiványi nóta-
Hosszú, tudós-homlok meredek szánka
Utat ideköltöztettem – Ballószög felém
Nyújtott tenyerébe. A Homokhátság víz-
Szintes, asztallap-egyenességére.
A kisebbik unokám külön kérésére, biza.
Karácsonyi ’jándék gyanánt. Na, hogy
Aztán! Főleg – sítalpakon megmutassam,
Mutogassam, hogy! Ó, te-e – én híres
Nagytata, vala-vala-mikor, a régesnél
Még jóval régebb, égig fagyott jeges
Hegyről, hogy s mint – az aljáig. Dzset-
Bedzset*... „Lá kátárámá”**... minden
Verseny győzteseként, sőt! Még ön-
Magamat is legyőzvén, hogy! Ha nem
Akadt ellenfél. Persze-persze – a javából,
Csakhogy! Hiába a meredekség, ha nem
Hullott – a tél... Csak sütött, úgy, hogy
Még az estvéli nap es megkevánta – tele-
Holdasulván. Ahelyett, hogy az utat
Tükrösítette vóna, minő sítalpam alatt.
Ráadásul – elromlott a műhó gyártó
Gépezet? Ó, te-e, lézeres nano-idő! Ám-
De! Hétvezér Tas unokám, „Dédi
Nanó – lelkem-lelkemje”, igazi havat
Álmodott reggelre. Természetes havat.
Százszázalékost. Csakhogy! Ez már
A második csakhogy, ugye. Mert hát:
Kibicsaklott mindkét lábam. A nagy-nagy
Síelés közben. Meredek álmomban.
Meredek? Erőst meredek álmomban, s!
Elolvadt... Hisz most még síelni sem –
Legényesen, holott! A mesénél sokkalta
Mesésebben – tudok ám, ugye, Hétvezér
Unokám? „Dzset bedzset, biza, Nagytata”,
S! Duruzsol a hó-gép már az égben, sőt! Egy-
Két altató, és! Rendben minden. Mégsem.
____________________________________
*, ** katonai-hősködő, román blöffszavak
(fonetikusan)
